Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1941-10-30 / 44. szám
1941 Október 30 6-ík Oldal ŐSZI VETÉS SOUTH BENŐBEN A 132-IK FIÓK DŰLŐJÉN A So. Bend-i 132-ik fiók az őszi szezonnak elejét azzal nyitotta meg, hogy október 22-ikének estéjén 103 uj tagnak beavatására ünnepi asztalt terített és a megjelentek mulattatására szépséges programban összesített művészi tökéletességű táncokat, énekszámokat és olyan átgondolt beszédeket tartott, amelyeknek lendületei rhetorikai nívókig emelkedtek fel. A So. Bend-i hires, nevezetes Verhovay Otthonnak nagytermében esti 8 órakor felhangzott az amerikai hymnusz, amelynek végeztével megnyitó beszédbe kezdett a fiók elnöke, Bálint Lajos. Talpra esett, rövid mondatokba foglalt beszédéből kicsendült az uj tagokat s a megjelent vendégeket üdvözlő szó, aminek hatása alatt otthonos kényelemmel fogyasztódtak a legnagyobb ínyencséget is kielégítő szárnyas áldozatok, csirkék és kacsák. Még javában öblögette a tejszínnel szőkített Mokka kávé a diós kalácsok morzsalékait, mikor máris munkájába kezdett Műszer Miklós tagtársunk áldomásmester, aki magyar és angol nyelvet használva mesteri módon töltötte be tisztét. Elsőnek bemutatta IMRE ALFRÉDOT, aki nagyon is fiatal éveinek dacára, kellemes baritonjával nem is egy, hanem több ízben gyönyörködtette énekszámokkal az összegyülteket. A magyarság által jól ismert tánciskolának növendékei foglalták el a zenészek által üresen hagyott színpadnak terét s akrobatái erőt és ügyességet kidomborító táncaikkal zajos megelégedést váltottak ki a nézők sorából. Egy közkedvelt városi ügyvéd és első rendű helyi politikus, Mr. BUTTLER került ezután bemutatásra, aki mint az ünnepnek angol szónoka, emelkedett elgondolásban méltatta a Verhovay Segély Egylet ottani fiókjainak fontos és hasznos voltát s üdvözölte azokat az uj tagokat, akiknek számával gyarapodott és erősödött ott a Verhovay erőkifejezés. Nem feledkezett meg a Verhovayak méltatása közben arról sem, hogy kellő időt és dicséretet adjon a “Diós kiflinek”, amelyet annyira kedvel s nejének ügyessége folytán mint rendes “menüt” találhat ebédlő asztalán. Szebők Margit ifjú tagtársunk folytatta tovább a műsort s szebbnél-szebb énekeivel, kuruc nótáival ringatta el a régmúlt időkbe hálás közönségét, amely tapsviharral jutalmazta azt a kedvességét, amelyet ez az énekes pacsirta nekik okozott. Gyermekek okozta gyönyörűségben is volt a közönségnek része, amikor NYERS ISTVÁNNAK, az ismert régi törlietlen Verhovay kiválóságnak unokái lejtették azokat a táncokat, amelyeknek rithmusa csakis azok által érthető, akik maguk is vissza emlékezve a gyermekkorra, tudják, hogy mibe kerül, milyen fegyelembe és haláltmegvető bátorságba, mikor az ökölnyi nagyságú apróságok a köznek szeme elé állva táncot lejtenek. Vége-hossza nem is volt a tetszésnyilvánításnak s a gyorsan elillanó Nyers unokáknak vissza kellett térniök, hogy a zaj lecsillapodjon. DARAGÓ JÓZSEF, a Verhovay Segély Egylet központi elnöke avató beszédében üdvözölte az uj tagokat s a testvéri kézszoritást a jelen voltak legifjobbjának átadva fejtette ki, miszerint amilyen szeretettel és minden fentartás nélkül osztja meg a Verhovay Segély Egylet mindazokat a kiváltságokat velük, amelyek 55 éves egyesületi éleinek és munkálkodásnak eredményei, ugyanakkor el is várja tőlük, hogy a teher viselés rájuk eső része alól magukat kivonni ne igyekezzenek. JÁMBOR ANDRÁS “GÓBÉ” tagtársunk énekelt ezután magyar nótákat, szívhez szólóan, andalítóan s az igazi jó kedvű magyarnak hangja csendült ajakéról, midőn a cigánnyal huzeiva a kísérőt, maga vezette éles hangján, a bandának primját. IMRE ALFRÉDNAK “God Bless America”-jával zárult a program, amelyet a közönség fenállva hallgatott végig s hálásan viszonozva a fiatal énekes készségét, tapsolt és éljenzett. A programot rövid, de szép beszédben zárta le HERN1TZ LAJOS, központi ellenőr s felhívta az ifjak figyelmét arra, hogy az ezután következendő idő teljesen az övék, a niulatozóké, a táncé. DARAGÓ JÓZSEF. Verhovayak Lapja VÁLOGATOTT ADOMÁK BUSULÓ TESTVÉREINK FELVIDÁMITÁSÁRA összeszedte: Egy Üreg Verhovay Csatár VALLOMÁS — Mondja, drága Liliké, ugy-e én vagyok az első fiú, akit megcsókolt? — Nem értem, maguk fiuk mind ugyanazt kérdezik. Persze, hogy maga az! Vörösmarty Mihály koszorús költőnk nem igen tudott szónokolni. Mig az öreg Fáy András élt, sokszor felhasználta a név- s születésnapi, szüreti stb. alkalmakat, hogy válogatott társaságot gyűjtsön maga köré. Az irodalmi élet akkori kiválóságai képezték társaságát. Egy ilyen alkalommal körülfogták Vörösmartyt, hogy az Isten szerelméért, mi dolog az, hogy soha világi életében nem hallott még tőle felköszöntőt senki fia, ez már aztán csakugyan nem járja, ez nem szép tőle. A szives, jó házigazda is megérdemelné, hogy már egyszer poharat emeljen érte. — Hagyjatok nekem békét, hogy a jó Isten áldjon meg benneteket — szabódott az ünnepelt költő, — nem vagyok én szónok, nem tudok én beszélni, soha életemben nem is próbáltam. — Már micsoda' beszéd ez! Az ördög hiszi, hogy a “Szép Ilonka” költője egy mihaszna tósztot ne tudjon kikomponálni. — Hiszen, ha csak ez lenne! Csakhogy nem tudom elmondani, amit kigondolok, ott akad meg a szó a torkomon, azután se ki, se be, majd megfojt az istenadta. Tudja azt az én Andris barátom felköszöntés nélkül is, hogy énnálam senki sem kíván neki jobbat. — Már pedig nem használ itt a szabadkózás, meg kell annak lenni. Addig-addig tuszkolták sze gényt, hogy elővette ,a villát,, elkezdett vele egy kicsit dobolni a tányérján s elgondolta, amit elmondandó volt. Négyszer-ötször körülnézett, nem néznek-e rá? Nyilván szerette volna a felköszöntőt úgy elmondani, hogy beszédére senki se hallgasson, hanem mindenki sajátmagával legyen elfoglalva. Egyszer aztán elkezdik a kabátját rángatni a szomszédok, hogy no, itt az idő, keljen fel. Vörösmarty halálsápadt lett, amint felállt. A beállott mély csend, mellyel szavait várták, az a sok ráfüggesztett szem, rettenetes zavarba hozták. De azért csak nekibátorodott és imigyen kezdte: — Uram, uram, Szemere Pál barátom, uram, szólok az urnák. — Állok elébe — felelte Szemere jókedvűen, örülvén, hogy már egyszer mégis sikerült beszédre kapni barátját. A többiek visszafojtott lélegzettel várták szavait. Akik Vörösmartyt kevésbbé ismerték, azt gondolták: no, most mindgyárt megszületik a második “Fóti dal.” Azonban Vörösmartynak csakugyan torkán akadt a szó. Elkezdett egyhelyre bámulni, kivörösödött, meg elsápadt, de a szónoklatból egy árva betű nem jutott az eszébe. A kínos szünet következtében a vendégek nagy része kezdte magát rosszul érezni a koszorús költő felsülésén, amig aztán Szemere Pál hirtelen felkelt s kezében pohárral odafordult a zavartan álló Vörösmarty hoz: , — Ne busulj, Miska pajtás, csak a terhes szekér akad el. A hangos éljenekkel fogadott mottóból Vörösmarty olyan szép kis szónoklatot penderített, hogy a különben rossz benyomást okozott intermezzót az egész társaság olybá vette, mint az est egyik legfényesebb pontját s Vörösmarty maga is jókedvűen hivatkozott rá, amikor valami szónoklatra való felhívást vissza kellett utasítania. Hivatalban Főnök: — Kegyed tehát szabadságot kér holnapra, mert a nagynénikéje temetésére kell mennie? Gépirókisasszony: — Igen, főnök ur, de ha holnap esik, akkor, ugy-e, elhalaszthatom a jövő hétre? Érthető izgalom a kórházban — Orvos: Érdekes! Valahányszor a pulzusát fogom a betegnek, mindig valóságos izgalomba jön! — Betegápoló: Az, kérem csak azért van, mert az aranyórát látja, ő tudniillik zsebtolvaj! őszinte ijedelem — Ön tehát kijelenti, hogy feleségül kívánja venni a mellette álló hölgyet. — Isten ments! Én csak a tanú vagyok. Káröröm — És mit csinált főkönyvelő ur, amikor hallotta, hogy a szomszéd szobában rablók járnak? — Azon mulattam, hogy milyen arcot vágtak, mikor kinyitották az üres kaszszát! Fölháboritó — Képzeld, mi történt velem! Megvizsgáltattam magam a hires tanárral és nem talált semmi betegséget. — Akkor mit dühöngsz? — Hogyne mérgelődnék! Semmit es talált és mégis ötven pengőt kellett fizetnem. Óvatosság — Mégis, milyen idősnek gondol, Molnár ur? — Hát azt igy nem lehet pontosan megmondani, de mindenesetre legalább 8—10 évvel fiatalabbnak látszik.
