Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1941-10-30 / 44. szám
TWO SECTIONS (Verhovay Journal) VOL. XXIV. ÉVFOLYAM NO. 44. SZÁM 11 A 1.1.0 W E E \ AZ ÉREM “másik” oldala ez és mi már ezen az oldalon vagyunk. Kinevetjük a “kísérteteket." Nem félünk tőlük, még csak meg sem borzongunk, ha az esthomálybán bujkáló manókká változnak ált a bokrok; ha a ruhaszárítón felejtett “union suit" megelevenedik a szélben és. ha a kertvégek sötétjéből ránkvigyorog a gyertyaszemü tök. Nem ám, meg sem borzongunk. még sem-dcbtenünk. Sót. Mi is kísérteteknek öltözünk és ráhuhogunk egymásra; rásereglünk a kacagó uccákra; rátíüböraünk a suttyomberki, gyáva “szellemekre” s olyan maskarádé ban fogadjuk dérszakáílu Novembert, hogy még a Farsang sem tobzódhat tarkábban. vidámabban. Az angolszász józansága ez. Hideg, bölcs mosoly, de a kedélye már a mi kedélyünk. Lám: Andorás koma is kcrhelynek öltözött, pedig nem igen csurog le a torkán jóféle kutviznél ártalmasabb nedű. De éppen ez a Halloween, a bohókás “lélekmáslás”, amikor mindenki más. ami valóban. A férfi nőnek öltözik, a nő meg férfinek. Az ördög angyal lesz és az angyal ördög. íme, a két “pernahajder" is rendőrré vedlik át s már viszi is Andorást a “dzsélbe", azaz hogy — miután a dzsél is maskarába öltözik ma este, — a legszabadabb tanyára. ahol persze Anclcrás koma is fellelkendezik. — No, — mondja kedvesen, — hát ide avval a csepergő tűzzel! És zug a város és zug az erdő. A város a maskarádétól, az erdő a valóban valódi “kisértetek” ijedelmétől. A rémeket zavaró hangos hajtásoktól, sípoktól, doboktól, kürtöktől, kurjantásoktól. Mert ez az érem “másik” oldala. Az “egyik” oldala, az persze más. Jóval szomorúbb, bánatosabb. De, — akármilyen csillogó is ez a “másik” — az mégiscsak fényesebb. Egész dombok fényesednek ki tőle, épp a legárnyasabb oldalon. A szomorufüzek, a gyászfátyolos kökénybokrok, feketecserjék és a némán néma kis fakeresztek csendes birodalmában. Ahová ezen az estén, fehéringesen lépked ki a pap és fogvaccgva, bundásan, kendösen menetel ki a nép. Hogy emlékezzen az elmúltakról. Hogy a temérdek gyertyafényben visszahívja őket erre a néhány ájtatos órára, ide a földre, újra közénk, — mintahogy. minden szép emlékünket visszahívjuk néha alkonyodó életünkben. Egy-egy órára és leginkább ebben a múlásban, amivel Novemberbe érkezünk. Ami már viszi tőlünk az Oszt is, a leokapaszkodóbb falombokat is és végül is ránkhuzza a mindent befedő fehér leplet, a jclelkü betakarót. Hogy eltüntessen minden nyomot a földről: madárfészket, rókaodut, szálas erdőt, zörgő mezőt és minden kertet is, ahol még tegnapelőtt — vagy azelőtt? — duszöldü reggelekre ébresztett bennünket a boldog, csacsogó, játékos pirosrigó. Es Andorás koma is felfigyel a “korhelyi mezben”, legnagyobb vidámságában is valami belső intelemre, ami — már a harmadik pohárnál. — szárnyra kapja őt is, mint minden emberséges lelket. És viszi, viszi valamelyik kifényesített dombra, ahol bunakdülve, elhagyatottan áll egy kis. keresztes fejfa. Mingyárt ott a szélen, a betaposónál, ahol a “Keresztnek” dűlve, vén koldus cincog egy rozoga hegedűn Cincog és énekel. Az Andorás lelkének is: VIGASZTALJUK ENMAGUNKAT, HOGY FÉLNEK ŐK A HALÁLBAN ÉS ELJÖNNEK KÖZÉNK IS A M ÉCS VILÁGBAN. GYERTYALÁNGBAN . . . És ebbe a szomorúságba, — akármilyen vidám Is. — belehalkul a Halloween. Mert a bánat . . . mindig erősebb, mint az örSrn TARNÓCY ÁRPÁD. Halottak Napján “Letűnt megint a nyár. .. Ezer virága csak emlék immár... Romló kerteken a köd pihen, a mindig fáradt vándor, oh — messziről jött!... Hirt hozott nekem: deres dombokról, rőtruhás mezőkről, ölükben alvó hajdan hadverőkről.. Itt van ismét Halottak Napja .. . Olyan ez előttünk, hogy nem lehet elsiklani fölötte csak azért, mert hát amerikci polgártársaink szemében ez a nap (Halloiveen) kissé távol esik a kegyelettől... Mi magyarok, az Egyesült Államokban sem tudjuk egészen elfelejteni azt a szivünkbe plántált érzést, amely a halottak emlékezésének napján kegyelettel töltött el bennünket azok iránt, akiknek porladó csontjai felett a frissen felhányt göröngyök között égő gyertyácskák hirdették, hogy haláluk után lobban ki az a fényes világitó sugár a porhüvelyekből s élnek, lobognak a nagy V ilág egy etemben, mint a sírokon meggyujtott gyertyáknak lángjai a sötétlő éjszakában . . . Itt Amerikában általában nem szokás a sírok díszítése, nem megy ünnepszámba a Halottak Napja ... Mi azonban, akiknek összekapcsoló melegségét a testvéri érzések adják, mi VERHOV AY AK, szivünkben itt is ünnepelünk s meg-meglobognak lelki szemeink előtt azoknak a közülünk sírba hanyatlott tagtársainkra emlékeztető fényességek, amelyeknek lobogásában újra látjuk az eltávozott testvéreknek el nem enyésző képeit! •.. Odaát másként vagyunk Halottak Napjával... Igen, mert ott ahol születtünk és sokan nevelkedtünk is, millió és millió szála az őszi rózsáknek — koszorúkba kötve, — garmadába rakva hullámzik ilyenkor az utcákon, a piactereken, hogy véreink eszébe juttassa a sirkerteket ... Sokan azt mondják: a pompátlan, magyar gyász virága a halk őszi rózsa ... És valóban az!. . . Mert nemcsak hogy alázatosabb, mint a többi rózsa, de hófehér, halovány és borongás a képe, mely talán éppen ezért olyan szépen, olyan meghatóan jelképezi az elmúlás gondolatát ... Ma Halottak Napján odaát szomorú, nagyon‘ szomorú minden ... Ezen a napon a szülők, a hitvestársak, a mátkák, az édes testvérek és a jó rokonok százezrei előtt megjelennek a messze Ukrajnában: a Donets és Dnyeper folyó közén valahol Kharkov környékén küzdő magyar honvédek a hidegtől, a fagytól elkékült, könyr.yes orcái... A kétségbeesés, az elkeseredés virraszt ott a távoli orosz, kietlen halálmezőkön ... És önkéntelenül is ajkunkra tódul itt messze-távol az a kérdés: hogy most Halottak Napján a sírjaik fölött lobogó, de láthatatlan lelki fények mire világítanak rá? ... Mert bizonyos, hogy rávilágítanak valamire, ha szemünkkel észre nem is tudjuk venni! .. . Arra az életetszakitó körülményre, amely arra kény szeritette őket, hogy ifjan, életüknek bimbójában sírba dűljenek ... Ma odaát nemcsak a hősi halottak szomorú tömegsírjai, hanem a magyar sírok körül is csend van... Talán csak a köd borul rájok halotti fátyolként és csak a könynyek beszélnek ott is, ahol ünnepi pompát varázsol a sirdombokra a gyertyafénytől megharsanó szinii őszi rózsa ... És nő az árnyék, amint tovcjiklik Halottak Napjának csöndes éjszakája .... És könnyezik talán a kis őszi rózsa is, ami ma valóban a legszebb szimbólum és a legjobban emlékeztet Halottak Napjának nagy magyar gyászára!
