Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1941-10-16 / 42. szám
/ (Verhovay Journal) NO. 42. SZÁM VOL. XXIV. ÉVFOLYAM VIHAR A LEVELET!... % A HÁZIKÓMAT. — amiben még mindig a bank a főrészvényes, — festik. Azaz, hogy még csak “kaparják.” Nincs éppen errevaló idő. mert nehéz felhők robognak el fölöttünk és némelyik bizony ránksir. De azért megy a munka valahogy, keservesen. A szél meg hajtja a maga nyáját. Veri, ostorozza, mint egy kótyagos pásztor. Hát futnak szegények riadt rivalgással, porral, szeméttel és falevelekkel együtt. Es mi, Így. ahogy vagyunk: nagyon hasonlítunk az egész viharos élethez. Vedlett házikó, szorongó gazda, nyugtalan munkás, meg'épett gályák, könnyező felhő. Rendes kis világ ez! Arra kell gondolnom, hogy odaát, a földteke másik oldalán, mégnagyobb viharok is járnak. Felkap a szél, amit felkaphat és viszi magával. Napfényből borúba, békéből háborúba, jólétből nyomorba, életből halálba. Semmikép sem nyugodhat meg az ember. Bizonyosan nem is festik most ott a házikókat, nem meszelik át a szegér,ynép viskóit. Nem tűzik ki kisnépek lobogóit, mert ha kitűzik, már viszi is a szél. És sodorja át a földkerekén. Tépi, cibálja, veri, ostorozza, mint nyáját az a bizonyos kótyagos pásztor. Nehéz szívvel nézek a falevelek után és Így nézem a lobogóhaju munkások erőlködését is. Nézem, addig nézem, amig meglep a képzelet, a “fata morgánás” álomvilág és — mint a mozik vásznán, — végigpereg előttem egy drága “falevélnek”, a magyar lobogónak viharos útja Kismagyarországtól — Nagyamerikáig. Jönnek a megk'ergetett nyájak, a magyar jegenyelombok, a boldogkékből vörösre tüzesedett szelek, hajókat söprő haragos hullámok, felhőket szaggató légi áradások, dörgések, döngések, keserves nyögések s mindezek sodrában a magyar lobogó. És áll a szobor a tengerek partján, kinyújtott karral, az örök fáklyával, a mindenfelé elvilágitó csillagos fénnyel, a szabadság szent eszméjével, ami nélkül nincsen s nem is lehet élet. Áll a szobor a messziről jött féktelen viharban. Lombok, sorsok, riadt életek röpködnek ^ el fölötte és köztük a zászló, a boldogtalan, hányatott, öreg magyar zászló. A látomás múlik, de a bánata itt marad nálam és — mint minden szomorgás után, — ennek a nyomában is szivzengések ébredeznek bennem. Mint honvédek szorongó rukkolósón a katcnanóta. Kurucos kesergéssel jön meg a nóta: “VIHAR A LEVELET IDE-ODA FÚJJA . . Aki tudja, tudja, hogy szegény legényről énekel a nóta, de most inkább mintha szegény népről szólna, akinek — hej, bizony — bánatos a sorja s veszett sodróban az ö szent lobogója. — Ej, — mondom magamban régi magyar daccal, — láttunk mi már karón varnyut, tatár batyut, török falut, bizantinus császárt és még sosem volt úgy, hogy sehogy sem lett volna. Valaki csak átöleli most is ezt a lobogót! . , , Es festik a házikómat, azaz hogy még csak kaparják, tos időnk hozzá. Habár nincs is éppen alkalma- TARiNÓCY ÁRPÁD. Meghaladtuk az Öt Milliót A “státus” szóból származik a “statisztika” szó, amely magyarrá lett s amelynek a helyettesitésére nem teremtődött még másik szó... A “státus"” államot jelent és ilyen értelemben régebben Magyarországon évszázadokon át használták is, de később “álladalom,” majd az “állam” szóval cserélték fel. A statisztika azonban megmaradt igy — statisztikának: — mindenki tudja, milyen fogalmat fejez ki. A statisztika tulajdonképen a közösség, az összesség ügyeinek számokban való összefoglalása, kifejezése. A statisztika számait emlegetni szoktuk a testületek ülésein, a sajtóban; dolgoznak vele memorandumok szerkesztése közben, — sőt jobb üzletember nem is akad ma már, aki napjában legalább egyszer-kétszer ne morzsolna maga elé számokat — akár százalékszám, arányszám formájában is. A statisztika számadataiból igén sokszor következtetéseket levonhatunk az üzlet, az intézmény jövőjére nézve is. Mindezek azért jutottak most az eszembe, mert a Verhovay vagyon természetes növekedésében uj határkőhöz érkeztünk. VAGYONUNK MEGHALADTA AZ ÖT MILLIÓ DOLLÁRT. Központi főszámvevőnk már a közeli jövőben közzé fogja tenni jelentését szeptember haváról, amelyből mindenki kiolvashatja majd ezt az örvendetes valóságot. Nagyon érdekes képet mutat ebben az irányban az elmúlt négy esztendő. Ezen négy esztendőt, ha a számok tükrében figyeljük és vizsgáljuk meg, világosan elénk ötlenek a következő, a Verhovay vagyonra vonatkozó érdekes és értékes adatok: A Verhovay pénztári maradvány volt:A számadási évben a vagyon szaporulat tehát: mikor? mennyi? 1936. december végén:$3.523,226.59 -------.— I 1937. december végén:$3,769.127.65 $245.901.06 ; 1938. december végén:$4.054,248.72 $285,121.07 1939. december végén:$4,315.609.46 $261,360.74 1940. december végén:$4,694,136 96 $378,527.50 Tagtársaim közül sokan nem értik talán e néma számoknak felsorakozását, pedig beszédes tanúbizonyságai ezek a vagyonkezelés mikénti végrehajtásának és ezen számok mögött a vagyonváltozásnak sokfélesége végeredményben azt kiáltja felénk: — “íme, c. megnövekedett kiadásokkal szemben a bevételek a Verhovaynál nemcsak hogy lépést tartottak, hanem állandóan tekintélyes öszszegekkel túl is szárnyalták a kiadásokat!” Csupán néhány statisztikai adatot tüntetnek fel a fenti számösszegek, mégis a bizalmat teljes mértékben felfokozzák. Mert látjuk, hogy az elmúlt n-égy esztendőben a Verhovay vagyon nemcsak hogy állandóan növekedett, hanem ez a növekedés minden hónapban előrehaladó hányt mutat a jelenben is. örömmel és boldogsággal kell, hogy megtöltse minden tagtársamnak a szivét ez a valóság s midőn leirom azt az igazságot, hogy MEGHALADTUK AZ ÖT MILLIÓT, egyúttal feltárulnak előttünk a múlt ismerős képei. A 13 bányász reménykedése, a Verhovay munkástársaink bizakodása, vonzódása az egyesülethez, a keservesen kiizzadott tagdijak szaporodása, gyümölcsöztetése és egyúttal az egész egylet felvirágzása, mint egy szép álom elvonul most lelki szemeim előtt s én már talán százszor T"
