Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1941-10-09 / 41. szám
TWO SECTIONS (Verhovay Journal) 1941 OKTÓBER 9 NO. 41. SZÁM VOL. XXIV. ÉVFOLYAM A Ml VERBUNKOSAINK Sokan ismerik közülünk őket, de mégis elvétve akad a sok között, aki tudná, hogy átvitt értelemben kerületi szervezőink, tagszerzőtársaink azok, akik a Verhovay verbunkos titulát magukénak mondhatják. Mikor még az öreg ágyuk dörgése nagyobb hatással volt a harcterek küzdőire mint a kilőtt golyóbisok, akkor még szuronydöfésre, kardforgatásra eléggé erős, kifejlett, suhogós testalkatú emberek jöttek csak katona-számba. A katonák megválogatásának is egészen más volt a sora mint most napjainkban s mint szülőhazánkban is nem volt általános hadkötelezettség. Az adótól mentes nemes emberek dolga volt a honvédelem s a különféle munkák végzésében roskadozó köznépnek fia csak akkor teljesített katonai szolgálatot, ha kötéllel fogták, vagy ha zsoldért a saját elhatározásából vette fel magára a katonamondurt. Az uniformis utáni vágyakozás azonban nem jött magától. Fel kellett azt a vágyakozást nagyon is magasra csigázni, hogy elhatározás lépjen a nyomába. Ennek is megtalálták a módját, még pedig a verbuválásnak színes, csalogató formájában. Helységről-helységre jártak a verbuválok s csapatukkal együtt járt a muzsikus cigányok bandája. Nagy szükség volt ugyanis sipra, cimbalomra, mert hiszen nóta nélkül, tánc nélkül nem érvényesülhetett azoknak a válogatott szépszál verbunkosoknak toborzója, amelynek látásán a legények javában felbuzdult a virtus. Remek termetű, táncra, nótázásra minden időben kész fiuk voltak a verbunkos katonák s nem csoda, ha zsinórcs, paszományos deli öltözetükkel, vagy kackiás táncukkal kísérteibe hozták a gyöngyélet után sóvárgó ifjakat. Nem is kellett különös erőszak, gyönyörűséggel adták az elkápráztatott legények a parolát, amikor felhangzott a toborzó nóta: “Csapj fel öcsém, jer velünk, állj be katonának!” Ennek a könnyelműségre támaszkodó színes és kápráztató verbuválásnak kiáltó ellentéte ugyan a Verhovay szervezők hívogató munkája s a legnagyobb komolyság közepette is csipdelődésre kész humor paródiázta “VERBUNKOSOK”-ra a nagyon is köznapi gúnyát viselő kerületi szervezőinket. Szervezőink nem veszik hántásnak, hogy nyakukba akasztódott a múltnak cifraságából megszőtt “Verbunkos” jelző s halálos komolysággal járják azt az utat, amelynek megállóinál nem hallik muzsikaszó. Itt engem is elér az a komor hangulat, ami szervezőink lelkét uralja valahányszor utjuknak megállóinál ébrednek arra a siri csendességre, amelyből nem hallik feléjük testvérajakról az üdvözlő szó. — Komor, töprengő gondolataim éppen onnan fakadnak, hogy kellő magyarázatát nem találva, bambán tűnődöm afelett a hideg viselkedés felett, amelynek megnyilvánulása még ma is tapasztalható közöttünk szervezőinkkel szemben. Érthetetlen előttem ugyanis az a tartózkodás, amelylyel a Verhovay tagság jórésze távol tartja magát annak a helyzetnek felismerésétől, amelynek lényege magában foglalja azt az erőt, ami Egyesületünknek legfőbb támasztéka; amit közönségesen igy nevezünk, — Tagszerzés! De hiszem mégis azt, hogy az a csökönyös nemtörődömség, amellyel az alapszabályainkban is előirt tagszerzési kötelességet nagyrészünk semmibe sem veszi, csakis annak a kifolyása, hogy kellő figyelemre nem méltatjuk azt a sarkalatos üzleti feltételt, amely a biztosításban olyan fontos, mint az emberi testben az anyagcsere. Nem tulajdonítjuk a tagszerzés nehéz munkájának azt a hordóerőt, amelyet az az Egyletünk életében jelent s nem igen érünk el ahhoz a következtetéshez, hogy az uj tagok beállásának megszűnésével megszűnnék a testület fejlődése is, sőt nyomban kezdetét venné az a sor-OKTÓBER ILYENKOR nyergei át az ember a “puskacsöre" és sarokba állítja a halászbotot. É* nem véletlenül. Az élet rendje ez. Október hava, — amit már Mindenszenteknek szentel a kalendárium, — közénk suhant. Hangtalan, észrevétlen, mint fák közé az “őszi szellemek” és mégis velökigható riadókkal. Akár esővel jött, akár napfénnyel, elmúlt lombokat hullat utainkra és a lombokkal: ezer és egy életvágyat söpör elénk. Megpengeti minden idegszálunkat. Sajátságos “hajrák” zendűlnek el bennünk és ezekhez már nagyon lomha szerszám a halászbot. Lelkünk, — mintha az is izmokra járna, — felrepül. Felrepül és elrepül. A Hold felé vagy a földi mezőkre, — amerre éppen viszi a vágya, — és gyönyörű izgalmakkal keresi az életét. Vadászember ma már minden ember, akár romantikát, akár vadat vadászik. Es ki mondja azt meg. hegy melyik szebb szenvedély? Bolond dolog erről vitázni. Menjen mindenki arra, amerre él, mert lám: a falombok mind, mind elmúlnak és mi is elmúlunk egyszer velük. De minden szépnek van ám törvénye, a vadászat szenvedélyének is. Mert törvény nélkül nem is szép a szép. És nem csupán az, amit már paragrafusokba szedett a társadalom, hanem főképpen az íratlan regula, amit az igazi vadász — tehát igazi ember — ró önmagára. Azt könnyű tudni, hogy a “kacsaszezón” október 1-én, hajnali 1 órakor nyílt meg s hogy mindenegy délutáni 4-kor ki kell- már szedni puskáinkból a töltényt, mert a kacsa ilyenkor pihenőre száll és a vad bizony lövés nélkül is pusztul, ha nincsen zavartalan szállása. Azt is könnyű tudni, hogy “mi a limit” és hogy megbüntetik, aki a vadat észnélkül lövi rakásra vagy aki bármikép is vét az Írott törvények ellen. Sőt azt is nagyon könnyű tudni, hogy a vadászaton nem egymást, hanem a vadat kell agyonlőni. Azt azonban mág nehezebb törvénynek^elfogadni, — ugye, Vadászurak, — hogy akiben nincs meg a vadászsport nemesebb megérzése és a minden írott törvénynél törvényebb önfegyelem, — az ne vegyen puskát a kezébe. Annak a lelke repüljön más területekre a nekijáró életet élni, mert vadászni csak annak szabad, aki “igazi vadász.” Es az igazi vadász mindenek fölött, kifogástalan vadász. Törvények ellen — akár irőtt, akár íratlan legyen az, — soha sem vét. Puskáját csak akkor tölti meg, ha már ténylegesen vadászik. Soha nem hirtelenkedik. A maga és társainak életét soha sem teszi kockára. Nem lövöldöz világba. Mielőtt vadászna, megtanul lőni. Mindig előzékeny, soha sem tolakodó, sohasem irigy. És — egyéb dolgok rendjén, — amikor vége a vadászatnak, azonnal kiszedi puskájából a töltényt. Természetesen, sok íratlan regulája van még ennek a nemes sportnak, ezúttal azonban mér csak arról beszélhetek, hogy — a vad elejtésén kívül, — mennyi egyéb öröm van még • vadászatban. íme: a vad életének tanulmányozása; az esélyek gyors mérlegelése; a távlatok helye* felmérése; a fegyver teljesítőképességének pontos megállapítása; az időjárás, helyesebben: az idő hatásának megfigyelése; a vizek, az erdők vagy mezők, az egész természet titkainak felkutatása és — igazán nem utolsó helyen — a magunk örömeinek “felkótázása”, mert az igazi vadász lelke éppen úgy muzsikál az égbolt végtelen ive alatt, mint ahogy énekel a madár, “srekkol" az őzbak vagy hápog a kacsa, ha . , . otthon érzi magát. Hát . . . jé mutatást, magyar vadászok, itt az október! TARNÓCY ÁRPÁD.
