Verhovayak Lapja, 1941. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1941-05-08 / 19. szám

14-ik Oldal 1941 Május 8. Verhovayali Lapja Miért Hívnak Téged Sonjának?... (Xaver D. Harding pályadíjnyer­tes novellája a “Cosmopolitan” folyóiratból, — eredeti magyar fordításban). “Holnap reggel kivégzik az amerikait...” — súgták egymás fülébe az emberek és a hir terjedt mint a futó tűz. Ezen a napon halálsápadt arccal jártak-keltek az em­berek Moszkvában. Frank Craig tragédiájában a saját sorsukat érezték. A bör­tön irodájában már oszto­gatták a jegyeket a másnapi kivégzésre. — “Kivételesen, elvtársak, csak kivételesen adunk ki jegyeket. A Cseka elriasztó példát akar adni...” — mondta többször a hivatal­nok, aki a jegyeket osztotta és ezalatt kinn, a sötét siká­torokon keresztül félig té­­bolyultan rohant a halálra­ítélt. Nem tudott gondol­kozni, nem voltak tervei. Az elmúlt órák eseményei ku­szán kavarogtak agyában. Tagjai elviselhetetlenül fáj­tak a borzalmas eséstől. Szinte csodával volt határos az, hogy életben maradt. .. Talán jobb is lett volna, ha nem tér magához ott az árok alján... Jobb lett volna, hiszen szabadulni úgysem tud a karmaikból. Ugyan hová, merre mene­külhetne? Alig pár szót tud oroszul, rossz kiejtése, jelleg­zetesen jenky arca azonnal elárulná. Bármelyik pilla­natban elfoghatják... és visszaviszik ... Talán kín­zások következnek, aztán jön a kivégzés ... Az egyet­len, amire még számíthat, hogy még eljuthat ahhoz a leányhoz. .. Nem is ismeri. .. sohasem látta... Azt sem tudja kicsi-e vagy magas, szőke-e vagy barna. A hang­ját sem hallotta soha. Nem ismeri családi körülményeit. Nem tudja, hogy még a régi családok sarja-e, vagy pedig már a bolseviki világ gyer­meke? Csak az Írását ismeri és ... forró szenvedélyes lel­két, amely a soraiból áradt feléje. Ezeket a sorokat a börtönben olvasta először... Azt hitte, hogy nem lát jól, amikor először pillantotta meg a lila szinü borítékot a börtön kövén ... Ma sem tudja, hogyan került oda akkor és hogyan kerültek oda azután ezek a rejtélyes levelek ... Talán a börtönőrt vesztegette meg az ismeret­len leány ... Először bosz­­szankodva gyűrte össze mar­kában a levelet. Nevetséges­nek tűntek számára a sze­relmes szavak ... Halálra ítélt embernek nem kell a szerelem! El is dobta az összegyűrt papirost és végig­dőlt a priccsen, hogy órák hosszan át nyitott szemmel bámuljon bele a semmibe. Aztán a semmiből, a nyir­kos sötétségből egyszerre eléje léptek a sarokba do­bott papiros szavai.. Úgy közeledtek feléje, mintha élőlények lennének, körül­vették, elmondták újra meg újra az idegen leány üzene­tét... Forróvá tették körü­lötte a levegőt... Elfeled­tették vele, hogy megvannak számlálva a napjai... Fel­keltették kíváncsiságát... önbizalmat csöpögtettek be­lé és elvetették lelkében a remény gyönge kis magját. Ezen az éjszakán fogott hozzá, hogy körömráspollyal elreszelje a börtön vasrá­csos ablakát... és másnap újabb levelet talált a vasajtó alatt... Most már egy név is állt a szerelmes sorok alatt és egy cim, amelyet most, hogy rohant az utcán, egyre mormolt a fogai alatt: — Sonja ... Szent Bazil­­utca 8. Most ezt az utcát kereste. Nem mert kérdezősködni... hiszen nem tudhatta, hogy ki ismeri fel. Csak ment ta­lálomra előre... Azt re­mélte, hogy mielőtt hajnalo­dig odaér ... Néha megállt, hogy kifújja magát, hogy megtapossa fájó tagjait. — Nem sokára ott leszek nálad Sonja; — biztatgatta magát és agyában megint felbukkant egy-egy gyengéd mondat az ismeretlen leány leveleiből. “Ne gondolj arra, hogy meg kell halnod. Arra gon­dolj csak, hogy szeretlek. Arra gondolj, hogy álmaim­ban végig simítom fáradt, sápadt arcodat és a füledbe suttogok addig, amig mo­solyra nem húzódik a szá­jad. Találkozni nem fogunk soha, de az érzelmek csodá­latos utjain találkozunk....” Ezt és ilyenféléket irt a leány ... Más körülmények között fellengősnek találta volna ezt a stilust.. de most nem tudott hidegen, józanul ítélni. Logikusan gondolkozni sem tudott. Ezek a levelek magát a for­ró, gyönyörű életet jelen­tették, amelyet elveszít... Ezek a leyelek ragadták ki a beletörődésből, a végső csüggedésből... ezek a szen­vedélyes szavak adtak erőt a szökéshez is ... Még egyszer, még egyet­len egyszer utoljára ... bol­dog akart lenni... meg­akarta ismerni azt a leányt, aki kétségkívül a világ leg­önzetlenebb szerelmese. Sze­ret valakit, akit sohasem lá­tott, akivel sohasem beszélt, akitől nem várhat semmit. Maga elé képzelte a leányt... elképzelte arany­szőkének, barnának és vö­rösnek. Kicsinek, nagynak, soványnak és kövérnek. És mindenképpen csodálatos­nak, édesnek és elbüvölő­­nek képzelte ... Egyre világosabb lett az utcán... tudta, hogy bár­melyik pillanatban eléje ke­rülhet valaki, aki felismeri, hiszen az újságok tele voltak az arcképével. Minden járó­kelő feltűnése jeges rémület­tel töltötte el. Néha földbe­gyökerezett a lába az ijedt­ségtől ... Úgy érezte, hogy kár is folytatni az útját. Végre ... Végre előtte az utcatábla, amelyet olyan mohón keresett egész hosz­­szu éjszakán át... — Szent Bazil-utca. Uj erőre kap ... nem is megy ... szinte repül... és valósággal beesik a 8-as szá­mú kapun ... Éppen jókor, mert már egészen világos van .. Szerencséje van... nem találkozik senkivel sem a lépcsőházban.. Megkeresi a névtáblát.... Az izgalom­tól alig lát... a betűk tán­colnak a szeme előtt... Végre megtalálja amit ke­resett ... — “Sonja Gozilevszka”, — olvassa. Saját lakása van ... ez jó... ez nagyon jó... legalább könnyebben bejuthat majd hozzá ... Mi­lyen szörnyű lett volna, ha az apja neve állna a név­táblán és őt magát egy egész család őrködő tekin­tete venné körül. Biztosan magányos, dolgozó nő ... aki nem tartozik számadás­sal senkinek! — gondolja reménykedve és kettőt lép a lépcsőn, hogy minél előbb feljusson a harmadik eme­letre. Odaér az ajtó elé.. any-DETROIT nyira izgatott, hogy csen­getni (Bem tud.. Végre re­megő ujját mégis rányomja a csengő gombjára.... Csenget egyszer, kétszer, végre harmadszorra mozdul bent valami, lépések köze­lednek ... Frank Craig szive nagyot dobban ... Csak­nem összeesik az izgalom­tól___ Feltárul az ajtó... borzas öregasszony dugja ki a fe­jét: — Mi az ... kit keres? Persze, kéregét... nekünk sincs mit enni... — mond­ja ... — Nem ... nem vagyok koldus... Sonja ... Sonja kisasszonyt keresem ... — Sonját? Hihi... aztán mit akar tőle? — Beszélni szeretnék vele. — Beszélni? No az nehezen fog menni... aztán mit akar beszélni vele? — De kérem ... majd azt neki fogom megmondani... bizalmas ügy.. levelet kap­tam tőle .. — Levelet? Szentséges Is­ten, — kap a fejéhez a vén­asszony — hiszen akkor... akkor maga biztosan gyilkos. — Gyilkos? Nem értem ... miért gondolja, hogy gyilkos vagyok? — kérdi rémülten. — Miért?* Hát azért, mert levelet irt magának... Jaj Istenem ... dehát hogy tu­dott onnan kimenekülni? Borzasztó... — Ne beszéljen annyit... a kisasszonnyal akarok be­szélni, aztán nem bánom, ha fel is jelenthet... — mondta elszántan és könyö­kével félretolva az öreg asz­­szonyt, már ment is befelé a lakásba. Nyomorúságos sötét helyi-ÉV NEW YORK CHICAGO CLEVELAND 1941 Ebben az esztendőben négy köz­ponttal országos tagszerzési ver­senyt rendez a Verhovay Segély Egylet fennállásnak 55 esztendős emlékére. A négy központtal lerendezendő országos tagszerzési verseny 1941 november 30-án zárul. Igazán ér­tékes jutalmak várnak a verse­nyek résztvevőire! 55 ségen keresztül egy valami­vel világosabb szobába ju­tott. Alig volt néhány bútor­darab benne ... egy rozzant dívány ... egy ütött-kopott vaságy .. szekrény ... egy szekrény... egy asztal... mellette karosszék... és a széken kendőkbe, pokrócba burkolva egy kísértetiesen fehér arcú öregasszony ült. Lehet, hogy nyolcvan éves volt, de az is lehet, hogy csak hatvan... Az asztal fölé ha­jolt és irt... Lila papirosra irt ibolyaszinü tintával... Frank Craig megtorpant... Valami megbénította a lábát és összeszoritotta a torkát... Hosszú percekig állt ott mozdulatlanul... A különös öregasszony tu­domást sem vett róla. Csak néha nézett fel az írásából... rátévedt a tekin­tete ... de keresztülnézett rajta, mintha nem is látta volna. — Sonja kisasszonyt ke­resem ... — szólalt meg végre. Az öreg asszony összerez­zent ... ráemelte zavaros, különösen csillogó tekinte­tét ... aztán újra írni kez­dett. — Sonja kisasszonyt kere­sem! — szólalt meg újra most már emeltebb hangon, de nem kapott feleletet. Megfordult... pár lépést tett a sötét előszobában. Ke­reste azt a másik vénasz­­szonyt, aki beengedte, de nem találta sehol. Hirtelen furcsa, kellemetlen érzés fog­ta el... Az a gondolata tá­madt, hogy Sonját, az édes, bájos, szerelmes Sonját ea a két szörnyű öregasszony tartja elzárva... Idegei any­­nyira fel voltak zaklatva, hogy ez a lehetőség most teljesen valószínűnek lát­szott ... csak azt nem ér­tette, miért ir az a zavaros tekintetű öregasszony ugyan olyan lila papirosra, ugyan­olyan ibolyaszinü tintával, ír ... ir... mintha életkér­dés lenne számára és köz­ben ő hiába keresi Sonját. Az idő múlik, bármelyik percben rátalálhatnak a Cseka emberei... Meg fog halni anélkül, hogy tudná ki volt az, aki megédesítette élete legszomorubb óráit. Meg fog halni anélkül, hogy csak egyszer is magához ölel­hetné a világ leggyöngédebb szavú asszonyát... Erre gondolt, miközben tétován megállt a piszkos, rendetlen előszobában és várt, hogy hátha megnyílik valahol egy ajtó és eléje áll a leány ... És csakugyan nyílt az ajtó. Bejött valaki, csakhogy nem Sonja volt, hanem az a bor­zas öregasszony, aki úgy-

Next

/
Thumbnails
Contents