Verhovayak Lapja, 1941. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1941-03-13 / 11. szám

Mk Oldal 1941 Március 13. Verhovay Dicsőség a Sajtóban Irta: MACKER GYULA a Verhovay Segély Egylet igazgatósági tagja Lényegében csekély jussom van ahhoz, hogy a Verhovay Segély Egylet 1940-ik évi tagszerzési versenyének sike­réből valamit a magam ré­szére igényeljek, de a sors jogcímet adott arra, hogy beszélhessek felőle. A verseny első diját, az ezer dollár készpénzt az én szükebb hazám, Detroit vá­rosának egyik fiókja nyerte és az egyik pompás Chevro­let autó is az én tizedik kerületem érdemes fiinti tag­jának jutott, több más díjon kívül. A külsőségek körül azon­ban volt bizonyos szerepem. Minket tisztelt meg a Ver­hovay a dijak kiosztásával járó ünnepség rendezésével és ebben a munkában ré­szem volt nekem is. Talán ezért keltett bennem olyan nagy örömet az, mikor a nagy ünnepség lezajlása után abban a meglepetés­ben részesültem, hogy ami az én szivemnek legkedve­sebb, a Verhovay gyermekek, arra figyelt fel az amerikai magyar sajtó is. Erőteljes és érdekes írásokban emlékezett meg a sajtó Detroit Verho­vay életének legnagyobb si­keréről, a Verhovay gyere­kekről és én rendénvalónak látnám azt, hogy ezeknek az írásoknak a mi lapunk, a Verhovay Lapja méig na­gyobb nyilvánosságot adjon. Nem kell ezekhez az írá­sokhoz semmi magyarázat. Beszélnek azok maguk he­lyett úgy, hogy kedves az minden Verhovay szívnek. Az öreg napilap, a Szabad­ság ezeket Írja február 26-iki számában: ÚJAT ADOTT ISMÉT A VERHOVAY Irta: Tyukodi Pajtás Sokat irtunk és még többet beszéltünk hosszú éveken át afelől, hogy miként lehetne és mi­ként kellene a második nemze­déket a mi amerikai magyar éle­tünkbe bekapcsolnunk. A vég nélküli találgatások során gyor­san múlt az idő és oda jutottunk, hogy ma már nem is a második, hanem a harmadik, meg a ne­gyedik nemzedék felől kellene aggódnunk, de — sajna — ma se vagyunk sokkal messzebb a jóindulatú találgatásnál. Annyi szent, hogy sok minden­félét próbálgattunk. Nyári magyar iskolákat, magyar tankönyveket, a hitközségi életbe való bekapcso­lást, magyar egyleteinkbe való belépést. Ez az utóbbi kisérlet volt a legmeddöbb, mert aki Amerikában magyar vérből szü­letett ifjú tanúja volt egyszer azok nak a vitáknak, amelyeket mij öregek, folytatunk egyleti gyűlé­seinken, úgy elszaladt a második összejövetel elől, hogy repülőgép­pel se lehetett utolérni. Akik ennek az esztendőnek feb­ruár havában Detroitban jártunk, hogy tanúi legyünk annak, amint a Verhovay Segély Egylet átadja tavalyi tagszerzési versenye győz­teseinek a jutalmakat, hirtelen arra ébredtünk, hogy a nagy ma­gyar biztositó intézmény ismét előállott valami uj dologgal. Ez alkalommal olyasmivel, ami talán megoldja a második, harmadik nemzedék megtartásának kérdését is a legegyszerűbb módon. Dijak kiosztása, versenyek le­zárása — valljuk be őszintén — nem volt, többé érdekes esemény. De életre ébredt a magyar re­ménység Detroitban akkor, ami­kor az ünnepség során váratlanul a színpadra vonult egy nagy cso­port magyar gyerek, sokan köztük magyar ruhában és a legkülönbö­zőbb hangszerek tömegével fel­állva zene és énekkart alkotott. Azt mondta a ceremónia-mes­teri tisztséget ellátó kiváló ma­gyar orvos, Dr. Gáldonyi Miklós, hogy a műsoron a detroiti Ver­­hovayak gyermek zene- és ének­karának bemutatkozása követke­zik. A szinfalak mögül már jött is hagy bátran kifelé, elsőnek egy díszes magyar ruhába öltözött, szőke hajú, pirospozsgás képű magyar leányka, aki legfellebb öt éves lehetett, de igazi tambur majorra való bátorsággal vezette a többieket. Leányokat, akik közt a legidősebb se lehetett több ti­zenhárom évesnél ,s akik hol le­sütött, hol felkapott szemmel lép­kedtek előre, hol fehéren sápad­tak voltak, hol nekipirultak, ko­moly arcok mögött mosolyogni is próbáltak és világért se néz­tek volna hátra, mert nyomukban ott dübörgőit a nadrágban járó gyerékek hada. A. lámpaláz azo­kon is meglátszott. Az egyik ma­gyar ruhás kis levente bátorsá­gát azzal próbálta jelezni, hogy fütyülni próbált, de hát ezt teszi éjféltájban minden fiú, mikor temető mellett keil elhaladjon. És végül egyszerű közvetlen­séggel jött a fékete ruhás kar­nagy, akiről a ceremónia-mester azt mondta, hogy polgári hiva­tására nézve református lelkész, becsületei névre Kozma Dezső és mindössze három hónapja vesző­dik azzal, hogy a magyar gyere­keket ott fogja meg a magyar nemzeti gondolatnak, ahol sikert legbiztosabban érhet el. A ma­gyar zenén, a magyar nótán, a magyar muzsikán keresztül. Hát édes Istenem, nem mond­juk mi azt, hogy a detroiti fil­harmonikus zenekart adta ne­künk a Verhovay. Azt se állít­juk, hogy a Metropolitan Opera kórusa messze mögötte maradt volna a kis magyar gyerekek énekének, de azért mégis elsőren­dű előadást nyújtottak ezek az apróságok annyira, hogy (nem tudom vájjon szabad-e ezt leír­nom?) még Daragó József Ver­hovay elnöknek is torkán akadt a szó és erősen törölgette sze­meit. Már pedig, amikor Daragó József is ide jut, hogy érzéseit és gondolatait nem bírja ékesszóló­an kifejezni, akkor valami rend­kívüli dolog történt. Detroitban az történt. Rendkí­vüli dolog. Harmadik nemzedék­beli magyar gyerekek bekapcso­lása a mi amerikai magyar kö­zösségünkbe. Az bizony, mert ezekre a kis magyar gyerekekre nincs nagyobb büntetés, mint mikor a karnagy szigorú arccal olvassa fejükre az ítéletet: — Nem tanultad meg jól a magád dolgát, tehát jobb, ha otthon maradsz. És, mert erre a megintésre síró tiltakozás a felelet, kétség­telen, hogy a zene, a magyar muzsika az az eszköz, ami a ké­sőbbi nemzedékeket a magyar törzshöz csatolja és annak köte­lékében tartja. Nem tudom, hogy milyen ál­dozatot hozott a Verhovay köz­pont ennek a magyar gyermek zene- és énekkarnak megterem­tése érdekében, de azt bizonyosan tudom, hogy szerencsés kézzel ta­lálta meg az egyedüli mentő esz­közt részünkre. Végzetes hiba lenne, ha ezt a munkát valaha abbahagynák. Mi­kor harmadik és negyedik nem­zedékbeli apró gyermekek csengő éneke meleg érzéssel dalol Sár­­bogárd-Dombóvár felől, mikor egy hét éves fiúcska lábujjhegy­re áll, hogy a magas hangokat sikeresebben vághassa ki, akkor a Verhovay nemcsak újat adott, hanem nagy amerikai magyar problémát oldott meg. Ezeket Írja öreg napila­punk, a Szabadság és minek tagadnók, hogy nekünk jól esik a méltányló elismerés, amely megállapítja, hogy a nagy Verhovay ismét uj uta­kat tör, mesgyét szánt a magyar közéletnek. De a Szabadság méltány­lása mögött semmivel se maradnak hátra a szövetsé­ges magyar hetilapok sem. Ennek a tizenegy hetilapból álló csoportnak a február 26-ik napjával kezdődő héten megjelenő összes lapjaiban olvastuk a következő és min den Verhovay tagot érdeklő sorokat: VERHOVAY RITKA BÚZA, ritka Árpa — Láp Pál Írása — Lehet annak már öt éve, ta­lán hat is, hogy Pittsburghban jártam a Verhovay központban és mire ebédre került volna ! a sor, hazaérkezett valamelyik na­gyobb fiók, talán a loraini, már­cius 15-iki ünnepségéről a nagy intézmény főszámvevője, Révész Kálmán is. A központi tisztvise­lők beszélgettek erről, meg amar­ról is, amig egyszer csak oda fordult a főszámvevő Daragó el­nökhöz és szokott csendes hang ján körülbelül ezeket mondta: — Annak voítám ismét tanúja amit már sokszor figyeltem meg Az esti táncmulatságon ott vol­tak a gyerekek is, a Verhovaj magyar, gyerekek, akikkel a dél utáni ünnepség során alig leheteti birni. De mikor megszólalt a ma­gyar cigányzene, akkor egyszerre felfigyeltek a gyerekek, izegni­­mozogni kezdtek és öt perc se telt bele, már járták a csárdást a maguk módja szerint. Ha nem ií tökéletesen, de annál tüzesebb ér­zéssel. Úgy látszik, hogy a ma­gyar muzsika az, ami megfogj;: az amerikai magyar gyerek lelkét Ennek bizony — amint mond­tam — öt vagy hat éve, de eszemben maradt Révész Kálmán megfigyelése és* magam is lestem hogy miként hat a magyar mu­zsika a mi második, harmadik sőt sok esetben negyedik nemze dékbeli utódainkra. Hát csodálatos módon hal' Éppen úgy hat, mint reánk, öre­gekre. Talán ebből a régi megjegy­zésből áradt ki az a csoda, ami­nek most voltam tanúja Detroit városában, ahol rendkívül fé­nyes keretek között osztották ki a Verhovay Segély Egylet 1940-ik' évi tagszerzési versenye győzte seinek a jól megszolgált és jó’ megérdemelt dijakat. Gyönyörű műsora volt ennek az ünnepségnek. Válogatni lehetett hogy a hivatásos művészek közül melyik tetszett legjobban a kö­zönségnek és én már a magam Verhovay ak Lapja részéről a detroiti filharmonikus zenekar magyar koncert-mesteré­nek, Siegl Henrynek adtam volna a pálmát, akinek hegedűje hol sirt, hol nevetett, amikor szinte megrázó jelenetnek voltam a szemtanúja. Díszes magyar ruhába öltözött, körülbelül öt-hat éves magyar leányka lépett ki a szinfalak mögül és utána a legkülömbö­­zőbb hangszereket szorongatva, gyermekek módjára egymást to­logatva, talán lökdösve is, kilé­pett a színpadra egy egész zene­kar. Magyar gyermekekből álló zenekar. Kinek hegedű, kinek flota a kezében. Egy erőteljes termetű, de tizenkét-tizenhárom évesnél semmivel se idősebb, bá­jos arcú leány egy nagy bőgőt hurcolt magával. Levente ruhás legénykék, hegedűvel hónuk alatt siettek előre, de láttunk ám saxophonosokat is, oboákat hur­­colókat és végül hangszer nélkül valókat, akikről később kiderült, hogy ezek az apróságok a tor­kukban hordják a hangszert. Mikor már ott volt a színpadon a sok kicsi, akkor megmondták a közönségnek, hogy ez a cso­port a detroiti Verhovaysták gyermek zene és énekkara, akik egyelőre még csak három hónap­ja tanulnak a Verhovay központ áldozatkészségéből Nt. Kozma Dezső lelkész vezetése alatt, de elég érettek a bemutatkozásra. Ez bizony, igaz volt. A Verho­vay gyermek-kar igazán nagy­szerű műsorral és előadással szol ­gált. Azt bizony nem tudón’ hogy a cim gyanánt használt Ver­hovay ritka búza és ritka árpa felől muzsikáltak-e, mert elfo­gott az érzés és a lassú könnyel: miatt hallani se tudtam, de anny' bizonyos, hogy szivet fogó és lel­ket melegítő esemény volt ez. Az eseménynek azonban nen ez a kritériuma, amit magyaru’ megitélő pontjának mondhatnék A lényeg az, amit később tud­tam meg'. A lényeg az, hogy ezek a kis gyerekek görcsösen .•agaszkodnak a maguk zene é énekkarához és máris elhatároz­ták, hogy ha válság fenyegetné az intézményüket, akkor össze •akják a centjeiket és három tage küldöttséget menesztenek sajá1 soraikból Daragó bácsihoz meg ? többi bácsihoz a központba Amint az egyik gyerek, aki fi icska volt és levente ruhában aüszkélkedett, mondta nekem: — Én is Verhovay tag vágyói­én is beleszólhatok a dolgokb; Adják meg nekünk is azt, arr nekünk jár, - iheft hiszen ha fel növünk, akkor úgyis a mienk les nz egész Verhovay. Igaza volt a gyereknek. Mir. .elnőnek, az övék lesz az égés: Verhovay és dicsérem és áldor eszét annak a központnál amely megtalálta a módját annak hogy mivel kapcsolhatja az ame fkai születésű gyerekeket a ma gyár Verhovayba és a magya közösségbe. A nótával, a dalia1 a muzsikává}! Sok minden jutott az eszem be ezen a Verhovay gyerek-elő adáson. Elsősorban a magan unokái, akik miközben azt né 'égették, hogy az ajándékb: .'rissen kapott zsebórában mi za kától, egyre növekvő erővel da nolgatták: —• Nincsen pénzem a mozira, Elköltöttem a Zsuzsira .,. Nem tanította ezeket a kis köly köket magyar nótára soha senk Csak a nagyanyjuktól hallottá! a magyar nótát, este, amiko az ágyba mentek és amikor alvá helyett magyar nóta kellett nekik utána pedig magyar mese, Bab :zem Jankóról, Tündér Ilonkáról a hétfejü sárkányról addig, ami; nagyanyó halk hangja átvitte fáradt testecskéjüket az éjszakai nyugalomba: De ezek a magyar nóták tar* tották magyaroknak ezt a nemze« déket, amely ma ugyan angol zeneiskolába jár, de saját fejétől, kotta nélkül hibázik reá egyik« másik nótára is, mert mint mond» ja a nagyobbik: — Azt nem kell tanulni, azt úgy is tudom. Ez a velük született ősiség, S magyar muzsika iránti fogékony« ság az, amire reátalált a Verho» vay most és amivel megmenti részünkre a későbbi nemzedéke« két. Az én unokáim már soha nem fognak jól beszélni magya­rul. Ha türelmetlenek, akkor már idegesen kérdezik: — Mikor dzsön már a Santa Claus? De a magyar muzsikát ma ia úgy verik a zongorán, hogy tánc­ra perdül hallatára az élet ut« jain elfáradt öreg lábam. Nem sok jussom van hozzá, hiszen tagja se vagyok a nagy intézménynek, de arra kérem a Verhovay Segély Egylet köz« pontját, hogy a megkezdett nagy­szerű munkát, amellyel utat tör­tek, ne hagyják abba, sőt azt se tűrjék, hogy itt vagy amott mellőzze azt a tétlen közömbös­ség. Ezt a sikert rózsa gyanánt büszkén tűzhetik kalapjuk mögé, mert a magyar érdeket szolgál­ták újra vele. Hálával viseltetem az ame­rikai magyar sajtó iránt, amely ily igazságos módon adta meg a Verhcvay Se* gély Egyletnek azt az elis­merést, amely az uj ut töré­­:ével járt. Erre az írásra az nyújtott nekem lehetőséget, hogy az uj ösvény kipróbá­lását a Verhovay központ és gazgatóság bölcse rége az án kerületem központjára, a detroiti Verhovaystákia biz­­ha és szivbeli örömet okozott íekem az, amikor a : első kl­­érlet teljes sikerét láttam gazolva azokban a csendes lönnyekben, amely ok köz­ponti elnökünk, Daragó Jó­zsef arcán szálltak alá, amint nosolygásba akarta fojtánl zive érzéseit Verhovay gyep­­nekeink gyönyörű csoport­únak láttára. És osztozott 'ele ezekben az érzésekben :özponti titkárunk Bencze ános is, valamint igazgató ársam, Dr. Prince József aytoni orvos. Nem, igen tisztelt ameri­­ai magyar sajtó, nem kell Ölteni azt, hogy a Verhovay i megkezdett útról letér. A meghátrálás nem szokása a /erhovaynak. Előre megy nindig és most is bizonyára zélesebbre vágja az ösvényt az egész amerikai magyar­ág részére.--------------O-------------­MEDINA, OHIO 170-ik fiók ÉRTESÍTI az össztagságot, ogy a fiók januári gyűlésé* íek határozata értelmében a íavi rendes gyűlések ezen­­ul minden hó 10-ike utáni asárnap, délután pont 2 árakor lesznek megtartva, tt fogadom el és ide kérem najd behozni a tagdijakat, hogy azokat kellő időben be* mldhessem a központba. Tagtársi tisztelettel Komjáti Ferenc, ügykezelő.

Next

/
Thumbnails
Contents