Verhovayak Lapja, 1941. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1941-02-20 / 8. szám
(Verhov ayJournal) VOL. XXIV. ÉVFOLYAM 1941 FEBRUÁR 20 NO. 8. SZÁM “HONFOGLALÁS'5 MÁR AKKOR kipörkölte Bostonból Howe tábornokot, kiszorította Virginiából Cornwallis derékhadát, átkelt a Deiawareon. Éppen karácsony volt, amikor Trenton fölé érkezett, hogy az angol seregek déli szárnyát tengernek verje. Még Cornwallis tartotta a kikötőket és 7000 embere, alig néhány hete vonult be New Yorkba, nagy diadalmámorban. Washingtonnak temérdek katonája pusztult el az északi hegyek közt. Több, mint a harcmezőn. Éhség, kórság, nyomorúság tizedelte meg hadseregét és nem egy zászlóalját a rémület démona kergette világgá. Mindössze két ezreddel érkezett le Virginiába, de ott már ezrével csatlakoztak hozzá a franciák és a friss, — jaj, mennyire friss! — önkéntesek, akik még tegnap nyájat őriztek vagy szénát kaszáltak a háborgó államok békés mezöségein. De már New Jerseyben táborozott, a szelidhajlásu lankákon, szálas erdők alatt, ahol éppen Jézus 1776-ik születésnapját ünnepelték a szörnyű szegénységre vetkeztetett boldogtalan emberek. Washington nehéz szívvel ült sátrában és az őrtüzek nedves sercegését hallgatta. Rossz emlékek rajzottak rá az északi múltból, a szerencsétlen pusztulások napjaiból. Mintha csak most énekelnék rongyos katonái: NAPNYUGTÁIG DOBRA-DOB, NAPNYUGTÁRA RONGY VACOK, NYOMORÚSÁG. ÉHSÉG. ÉDESAPÁNK, GEORGE VEZÉR, HOL LÁTOD A VÉGÉT? Rukkoló nóta volt ez, amire ember, ló tempósan tudott lépkedni a hólében, csatákban. És tempósan suhogott rá a katonák rongyait kapkodó északi szél is. így szakadt rájuk minden vezényszó, a köd, a viharfelhő, még a csúf halál is. Ám a szivük sem dobogott más ütemre. Még a Washington szive sem. — Hogy hol látom a végét, fiaim? — tépelödött el George generális férfias szomorúsággal. Az Unióban. A tizenhárom csillag fényében. Az egység szellemében. A mi uj nemzetünk friss erejében. A szolgaság, függés, a kizsákmányoló hatalmaskodások pusztulásában. A philai függetlenség beteljesítésében, ami a mi dolgunk. Hát addig bizony: ^‘Napnyugtáig dobra — dob!” Alkonyattájban ellovagolt az őrtüzek előtt, hogy néhány kedves, biztató és lelkesítő szót vigyen karácsonyi ajándékul katonáinak. Mindnyájan a hajnalt várták. Ki igy, ki úgy. A lábaserdőn túl feküdt Trenton és Trentonban az angol haderő. Biztosan vidámabban táboroztak, mint ők, mert Cornwallis, a “jó hirek” mellé jóféle, borízű skótviszkit is küldött csapatainak. És nem sejthették még, hogy Washingtonnak már három tábornoka húzódik fel a város délnyugati határa felé és hogy a fősereg alig egynapi járóföldre táboroz fölöttük. Némelyik őrtűznél már bóbiskoltak a katonák, hiszen tudták, hogy az Assumpink füzeseit még sötétben el kell érniök. Ennyit tudtak. Egyebet nem igen, hacsak azt nem, hogy estve alighanem Trentonban vacsoráznak. Washington nyugodtan tért visz oza a sátrába. Mindössze két tiszt volt vele. Két parancsörtisztje. Majdnem egészen szótalanok voltak. Önkénytelenül is messzebbi zajokra figyeltek. A délnek küldött ezredeknek még az éj folyamán be kellett vezetni a támadást és az volt a parancs, hogy az első ágyulövések után már mozdul is a fősereg. A generális öreg legénye teát hozott eléjük. Még néhány kisóra volt hátra és az enyhén hideg éjszakában, derék cserh'sábok duru-| zsoltak a tábori kályhán. Tiz óra felé felállt az eqvik szárnysegéd és feszesen sza'uiálva elhagyta a “átrat. Washington bólintott. Aztán, néhány perc mutva, tompán, mint nagymessziről érkező hadi üzenet, megjött az első ágyudörej. Apróbb püfögések egész sora követke~ett rá, de akkor már a sátor bejárójában állott újra a tiszt és ismét feszesen szalutált: — Gates tábornok lövet! Surrogó, csörömpölő, csattogó mozgás húzódott végig a táboron. Kis kürtjelek hangzottak él, egykét ló elnyeritette magát és pompás rendben, frissen, nehéz lendülésekkel megindult a sereg az Assumpink folyócska füzesei felé. 1776 december 26-ának hajnala volt ez. A nap pedig: a trentoni nagy és döntő ütközet napja. A három “déli tábornok” és Washington György “trentoni találkozója", ahová a fővezér levett kalpaggal érkezett meg. Levett kalpaggal és tizenhétezer boldog katonával, hogy maga előtt hajtsa Cornwallis hadait egészen Princetonig, aztán New Yorkig, később Saratogáig és — néhány hónap múltán, — azon is túl, a fiatal Unió megörökült valóságáig. Egészen a dolgok teljességéig: a philai függetlenség beteljesítéséig. És már október volt, a falevelek hullásának ideje, amikor Lafayette önkéntesei is velük meneteltek. Washington katonáival, akik immár uj mundérokban húzódtak újra észak felé. — No, katonák, hát énekeljetek! És újra felhangzott a régi, ruk kos nóta, de ekkor már valahogy így: NAPNYUGTÁIG DOBRA-DOB, NAPNYUGTÁRA CSILLAGOK RAGYOGNAK AZ ÉJBE. TIZENHÁROM CSILLAGOT RAKTUNK FEL AZ ÉGRE. így fordult a nóta, a rukkoló, amire ember, ló, tempósan lépkedett az októberi aranyban. És Washington György, az Egyesült Államok első elnöke, befejezte a “honfoglalást.” És mi, ma, a Haza atyjának 209-ik születésnapját üljük. Ma. És milyen különös ünnep ez ma! TARNÓCY ÁRPÁD. ÉSSZEL, BÁTORSÁGGAL ÉS HITTEL Aa Amerikai Magyarság Történetét forgatom ma. Nevi kíváncsiságból, mert hiszen ismerem én annak minden egyes sárguló lapját, hcnem azért, hogy egy aranyigazságot hámozzak ki belőle. Ez pedig az, hogy TÁVOLI ÉS NEHEZEN MEGKÖZELÍTŐ CÉLOK KÖNNYEN ELÉRHETŐK: ÉSSZEL, BÁTORSÁGGAL ÉS HITTEL... és ezen három éltető elem nélkül nincs ma sem boldogulás, sem haladás! ötvenöt esztendővel ezelőtt, 18S6 február 21-ikét írták, amidőn — a szép Verhovcy legenda szerint — 13 bányász megalapította egyesületünket. — Tizenhármán voltak, mint az aradié 1:, a vértanuk — írja róluk a Történelem. “Tizenhármán voltak, délibábos magyar földről kis amerikai bányásztelepre került katonái a munka csataterének, akik a felcetelelkü föld méhében, hej, be sokszor szembenéztek a halállal.. .” így volt az! s én még hozzáteszem azt ez igazságot is, hogy a tizenhárom egyszerű munkás nem is értett a számításhoz, nem is tudták mi fán terem-az életbiztosítás, csak azt érezték, hogy magúkra vannak hagyva, magukra vannak utalva, hogy egymást kell segiteniök, mert másnak a segítségére nem számíthatnak. Eszük, bátorságuk és hitük azonban volt ahoz. hogy összefogjanak, hogy egy kis betegsegély&őt és temetkező egyletet alakítsanak s ennek köszönhető az, hogy nagy egyesületünk 55 éves múltra tekinthet vissza. Temérdek viszontagság, küzdelmekkel és gondokkal terhes múlt fűződik ehhez az ötvenöt esztendőhöz. És ha elmerengek a múlton, nem látok magam előtt mást, mint az alapítók lelkének a Veszta-tüzét, melynek fénye a Verhovey zászlót ma is beragyogja! A faj és testvér szer etetnek útjait ez a ragyogás világosította meg ötvenöt esztendőn keresztül s mint a tengeren derengő világitó torony fénye, úgy szab a meg az a ma már oly hatalmas Verhovay hajó irányát nemcsak a jelenben, hanem az ismeretlen jövendőn keresztül is. Nagy a mi hálánk a Verhovay Tizenhármak iránt í mikor ma a Verhovcy Portának lakói részéről emléküknek áldoztok, az amerikai magyarságnak köszönő szava, is kíséri ezt a dicséretet, amely Feléjük száll! Semmi löstelni és kendőzni való nincs ebban, hogy a Verhovay Segély Egylet nem az ország kapitoliumában, nem is valamelyik amerikai világvárosban nyitotta ki szemét életre, hanem ce Egyesült Államok Pennsylvania államában, Luzerne megyében: a kis HAZLETON városkában. Hiszen Betlehemben sem székelt a római kormányzó, mégis ott született meg a világ megváltója. S mig Betlehemben a legegyszerűbb pásztorfajta nép térdelte körül a bölcsőt, addig Hazletonban szénporral belepett bányász homlokok húzódtak ráncba, hogy megszülethessen közöttük az a gondolat, amelynek a Verhovay Segély Egylet létét köszönheti. Igen, — mert az élet bizonytalanságával és mostohaságával szemben ideszakadt véreink védekezni voltak kénytelenek — és ismétlem — ez a parancsoló szükség érlelte meg bennük a testvér segítés gondolatát. A gondolat testet öltött s ez eredményezte azt, hogy véreink összekapcsolódtak ebben a nemes érzésben, amely a Verhovay Segély Egylet lüktető életének még ma is melegét adja. Biztos vagyok abban, ha a nagy magyar iró, Jókai Mór csak egyszer is Amerikában járt volna, ezekről az uj honalapítókról, ezekről az egyszerű Verhovay bányászokról irta volna legszebb regényét. Mert igazi regényhősök voltak azok ex egyletalapitó amerikás magyarok, akik nemes ideáloktól vezettetve, magyar testvérsegitő intézményt alakítottak Hazletonban és már többi
