Verhovayak Lapja, 1940. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1940-10-24 / 43. szám

VOL. XXIII. ÉVFOLYAM 1940 OKTÓBER 24 NO. 43 SZÁM

‘•VADKACSA HÁROM ..

HANGULATKÉP ez, semmi egyéb. De lehetne egyéb is.

Az este borult, mint a tél felé bandukoló ember lelke. És illendően szótlan is. Olyan nagy a csend, hogy egy ittfelejtett, parányi madár alig mer belecippenteni. Útnak készülődő lombok között ül. Nagyon árván, nagyon egyedül. Hát: mit is szólhatna ilyenkor egy ilyen parányi madár egyebet, mint: cip.

Mondom, borult az este, de azért mégis van fénye. Minden gyöngyfényü benne: az ég, a levegő és a tó is. És a gyöngyfényü messzeségből sajátságos kis nóta érkezik hozzám. Olyan szerény, mint a kismadár cippenése. Angolnyelvü de nem angol. Biztos, hogy északi lány az, aki énekli. Nagy skandináv bánat ömlik el a nótán. Halkszavu, mintha gordonkázna és mégis tisztán hallom a szövegét, ami magyarul, körülbelül igy szpL

REPÜL A SZÉLBEN, VADKACSA. HÁROM.

EZER VESZÉLYBEN, FÁRADÓ SZÁRNYON.

NYUGALMAS, CSENDES TANYÁT KERESNEK

S MINDEN BOKORBAN VADÁSZOK LESNEK.

VADKACSA, HÁROM, FÁRADÓ SZÁRNYON,

JAJ, HOVÁ SZÁLLJON?

A nóta még jobban elborul ebben a nagy borulatban, mindenek vándorlása idején. Búcsú zások szomorújában. Magam is éppen búcsúzom: a tó vizétől, a halászévadtól, ringó csolnakomtói. A hal már nem “harap”, de azért kivetem még egyszer, utolsó kísérletképpen a horgot. Hátha?

De nem. Nem harap a hal. Biztosan valahol a mélyben verődtek össze. Mozdulatlan, étien tanyázásra. S csak uszályaikat lengetik.

Lesem a “dugót”, várom a jelzést, de minden híjába. Úgy látszik, csakugyan megkezdődött már a nagyböjt. És egyébként is: telihold jár a felhők mögött s a tó fölött északi szél. A kezem hideg, mint a jég, de azért nem fázom, mert még mindig füt a szenvedély.

Gyönyörű az, amikor “harap” a hal és kezdődik a “kötélhúzás.” Egyik végén a hal, a másikon én. Hát jó no, valóban nem nagyon emberséges dolog szegény halakat a tóból kiráncigálni, de máskép még sem igen lehet halászni. És mindenesetre jobb igy. mintha a hal ráncigálna be minket a tóba.

Csend. A kis nóta is elnémul. Mégis tovább duruzsol a fülemben és százszor is hallom a röfrént:

VADKACSA, HÁROM, FÁRADÓ SZÁRNYON, JAJ, HOVÁ SZÁLLJON?

Pár perc múlva jőlszervezett vadludak húznak el a gyöngyfényü felhők alatt. Gágognak is, de olyan halkan és elvétve, hogy jóformán észre sem veszem őket. Elrnulnak lassan tőlem, mint a vonuló percek. Észrevétlenül. A V. betű sötétbe ér. De a kis, vadkacsás nóta tovább is velem marad.

Már kifelé evezek. Csip-csup, — mondja a tó. Ő is búcsúzik. Beszedem az evezőt és a partról visszanézek. A kacsák ekkor repülnek be a tóra. Nem három, jóval több. de én mégis csak a “három vadkacsát” látom.

Mind berepülnek. Csöppet sem félnek. Úgy szállnak a tóra, mint mi, “magyar vadkacsák” szálltunk vala Amerika földjére. Bizalommal, bátran. Tudtuk, éreztük, hogy itt nem lőnek közénk. Talán még most sem, bár mindenfelé dörög a puska.

És ballagok hazafelé. Az “uj nótával.” S arra gondolok: hej-haj, mennyi fáradt, hármas kis “vadkacsa család” repül mostanában is a szélben.

TARNOCY ARPAO.

Az Osztalék Mint Egyesületi Privilégium

Lapunk múlt számában érthetően megvilágítottam az osztalékra vonatkozó Verhovay felfogást s azt a valóban testvérsegitő igyekezetét, amelynek fényes eredménye a.z, hogy közel félmillió dollárt fizetett már ki a Verhovay Segély Egylet osztalék cimen tagfainclc. Most szeretném tömören és összefoglalva megírni azt is, amit üzleti szempontból tudnunk kell a haszonrészesedésnek ezen formájáról, melyről a kereskedelmi szaktudomány azt tanítja, hogy OSZTALÉKNAK, vagy — internacionális kereskedelmi nyelven — DIVIDENDÁNAK nevezzük a nagyobb kereskedelmi társaságoknál, igy főképpen a részvénytársaságoknál, a szövetkezeteknél és más hasonló egyesületeknél a társaság évi nyereségéből felosztásra kerülő összegnek egy-egy részvényre, vagy kötvényre eső részét.

A mi egyesületünk nem részvénytársaság és szövetkezetnek is csak olyan értelemben nevezhető, hogy mi is ötvennégy esztendővel ezelőtt szövetkeztünk tagtársaink jólétének előmozdítására, választott tisztviselők vezetik egyesületünket és kölcsönös biztosításon épült fel a mi életbiztosítási rendszerünk is, tehát jussosan beszélhetünk osztalékról, dividendáról.

Lássuk ennélfogva, hogy mik azok a feltételek, amelyek szükségesek ahoz, hogy egyesületünk osztalékot adhasson tagjainak?

A legelső feltétel az, hogy az egylet vagyona után elegendő kamatjövedelem folyjon be, azaz, az összkamatjövedelemnek meg kell haladnia azt a százalékot, amely követelmény gyanánt fel va.n tüntetve abban a százalékos halálozási táblázatban, melyet az egylet hivatalosan használ.

Ha az egylet 3%-os American Experience táblát használ, akkor a vagyonnck 3V2%-nál magasabb hasznot kell hajtania, hogy az osztalékadás első feltétele meglegyen. Ez a kamatjövedelem többlet pedig csak úgy érhető el, ha az egylet befektetései hozzáértéssel történnek.

Tudjuk nagyon jól, hogy a jó és biztos befektetés azonban még nem garantálja a magas kamatjövedelem elérését s éppen az utóbbi esztendők során vált igazán szükségessé, hogy a feltétlen becsületes sáiárkodás mellett hozzá értéssel és szaktudással intézzék az egyletnek vagyonbefektetéseit és összvagyonát.

Az amerikai magyar egyletek sorában a Verhovay volt a legelső, amely esztendőkkel ezelőtt rátért a 3'/;>%-os számítási alapra egyes kötvényeinél — még 1926-ban. 1936 január elsejétől kezdve pedig, minden egyes kötvénye ezen az alapon van kiszámítva. A Verhovay előrelátását misem bizonyitja jobban, mint az, hogy ma már sok államban egyenesen törvény kötelezi a fraterna’ egyleteket arra, hogy most már csak 3'0%-os alapon álló kötvényeket adhassanak ki.

A második előfeltétele annak, hogy az egylet osztalékot adhasson tagjainak az, hogy a tényleges halálesetek száma alatta legyen a tudományos számítási alapon nyugvó várható halálozásoknak. Ez más szóval annyit jelent, hogy ha az egylet tagjainak korát figyelembe vesszük, a várható halálozások száma egy esztendőben például 250, ellenben a tényleg elhaltak száma csak 180, akkor az amerikai kereskedelmi nyelven úgynevezett “mortality cost’’-on megtakarítás, vagyis haszon mutatkozik s ez a haszon szintén elősegíti azt, hogy az egylet osztalékot adhasson tagjainak.

Természetesen az olyan életbiztosítással foglalkozó intézményeknél, társaságoknál, vagy egyesületeknél, ahol az “életbiztosítási kockázatokat” nem bírálják el szigorúan, már csak azért sem, hogy taglétszámszaporulatról