Verhovayak Lapja, 1940. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1940-09-26 / 39. szám
~ r (Verhoyay Journal) VOL. 39. SZÁM VOL. XXIII. ÉVFOLYAM A SXOHOH KA It DOT RÁNTOTT A SZOBOR kardot rántott és én, öregjmerikás miszter, szemközt állok a Szoborral. Különös érzés lep el. Olyanféle, mint az őszi bánat. Miért bánat? Nem tudom. Csak nézem a Szobrot, aki kardot rántott. Úgy nézem, mint a jegenye égnekmeredő ágát, amiről lehullott a lomb. A nyár. Érzem és értem a kardot, — hiszen Jézus is ostorhoz nyúlt egyszer, — és mondom is a Szobornak, illő polgári tisztelettel és hűséggel: — Mindegy, mért húztál kardot, a kard a tiéd és épp úgy követem, mint követtem vala a fáklyát. De a távoli múltból vén hajók bugása érkezik hozzám s erre, mint régi ismerős, a Szobor alá ülök, hogy beszélgessünk. Az emléktzés azonban úgy elkanyarodik a kardtól és egyébként is olyan légies, hogy nem beszélgetünk Csak töprengve gondolkodom. Valószínűleg 0 is A Szobor fáklyával várta a hajókat s a fáklya gyönyörűen lobogott. Mindenkinek az útjára világított, aki nyugatnak fordult. És, miként az örökmécs fénye, — megnyugvást, reménységet, hitet sugárzott a szenvedő arcokra Megnyugvást a múltban, reményt a jövendőben és hitet a szabadság valóságában. És jöttek a hajók szerencsétlen, öreg Európából. A szegénység, keserűség, kétségbeesés és lelki rabság szomorkodóival. Testükön a múlt daróca, leikükön a reménység selyme lengett. És szivükben már az uj világ ember- és időmérője ketyegett. A minden szomorkddókat nyomorgókat, elesetteket összeölelő ÚJVILÁG, amelynek mosolygó portása volt a Szobor. — Óh, szép Amerika! Minden idők legmegkivántabb földje, ahol újra emberré vált az ember és újra életté vált az élet. Ahol szive szerint lehetett mindenki akárki, akármi. Lehetett magyar, török, francia, hindu, angol, német, skandináv, örmény, keresztény, zsidó, mohamedán, katona vagy civil. Akárki, akármi. Még amerikai is. És jöttek a szenvedők: békére szomjazok, kenyérért futók; a romlás, szolgaság, Káinelmélet és önmaguktől menekülök. Mind hozzád jöttek, fáklyázó Szobor és mindenki magával hozhatta a batyuját. Mi is. Esti tanyázásokon ölelkeztünk a múlttal. Egymással, önmagunk kai. Magyar hazánkkal. A bölcsőnkkel és koporsóinkkal. így énekeltük a szivünkben maradt dalokat. Mert szükségünk volt bátorító életborokra, hogy ujraszülessünk. “MAGYARORSZÁG A FÖLD CSODAGYERMEKE!" Vannak cikkek és u)ságközlemények, melyek a frontoldalra kívánkoznak. Egy ilyen gyönyörű, modern jellemrajz jelent meg a Kárpáti Magyar Hírlap egyik hozzánk átkerült legfrissebb számában nemzetségünkről. Az tehát mindnyájunkat érint és mindnyájunkat érdekel s igy a Verhovcy Pártán is minden bizonnyal érdeklődéssel fogják olvasni tagtársaim és lapunk olvasói annál is inkább, mert a cikk elfogulatlan i véleményt és tiszta valóságot ir! A vezércikk lényege a következő: Csodálatos fajta a magyar; — a jó Istennek egy csak nem páratlamil értékes és érdekes teremtménye. Még az olyan bizonytalan időkben is, mint például a mostani: milyen nyugodt, milyen higgadt, milyen magabiztos, meggondolt tud lenni. Nem képzelődik, nem fest előre ördögi képeket magc\ elé. Beletörődik sorsába és higgadtan, nyugodtan könyveli el azt is, amihez most váratlanul hozzájutott, hogy Erdély fele visszakerült' hozzá, a föld jogos, ősi tulajdonosához, mert tudja, hogy vissza kellett leer ülnie! A beérkezett jelentésekből világosan látjuk azt is, hogy nemzetségünk szellemileg és lelkileg egyaránt felkészült. Erős! Nemcsak a férfija, de a nője is. A magyar asszony, leány, igen sok életmegnyilvánulásában páratlan. És ez nagyon fontos, mert hiszen a magyar nőre igen nagy szerep vár a magyar jövőben, akár lesz, akár nem lesz magyar földön háború, akár belekeveredik egy újabb világégésbe, akár meghozza a tavasz, a nyár az annyira óhajtott világ-lenyugvást, cikár nem! A mai élet szinte iskolapéldaszerüen igazolja, hogy a nehéz időkben milyen komoly, érett, céltudatos, mondhatni fölényesen okos. nagyvonalú életet tud élni a magyar nép. “Az az áldott magyar föld valami csodákat kiváltani tudó fluidiumot lehel ki magából, amelyet a magyar gyermek talán már az első lélekzésével magába szív, de varázsa van ennek még az idegenre is, aki csak pár napra is megfordul ebben a csodaországban, az már áradozva mesél róla odahaza, visszakivánkozik és elküld másokat is. Ez a kijelentés nem a tultengésbe hullott szószátyárkodás; ez egy minden nap megismétlődő tény. A kulturfölényes magyar fajta öregje, fiatalja, nője és férfija nyitott szemekkel járja az élet útjait, nem csak néz, de lát is. Talán nincsen is nevelve erre a magyar ember, hanem ebben, — az életet valami kiemelkedő mély bölcsességgel vinni tudásba, — már beleszületik. Rengeteg példa igazolja, hogy: — születési, faji erénye ez a tökéletessége; egyetlen európai nemzet nem ad aránylag annyi “csodagyermeket” a világnak, mint a területére kicsiny, de értékére hatalmasan nagy Magyarország! S mi szent hiedelemmel mondjuk, hogy ha egyszer le tudja vetni magáról a turáni tradíciók egyre jobban foszladoző gúnyáját és Istennek ez a 13 milliónyi kiválasztott embere egymást szerető, féltő, megértő, tisztelő, értékelő és segítő testvérré tud felemelkedni, éppen a saját kulturfölénye magasba törő ranglétráján, akkor a világtörténelem mint csodanépről fog megemlékezni róla. Idegen népek, nemzetek fogják tanulni a történelmét, nagyjairól, vezéreiről legendák kelnek életre és világot átfogón magasan szárnyalva törnek elő a világtájak felé. Szelleme és lelki ereje, —' a világtörténelem igazolja, — letűnt századok kiérlelte értékeket szivott fel magába és most él belőle a szent magyar — szentistváni — jövőbe vetett fanatikus hittel . . . Boldog nép százmilliói álltak körül, hatalmas Szobor a nagy tanulságokért, amit nekünk a szabadság valósága ajándékozott. A friss lélekzetért, a kincses penniért, a kardtaian ka tonáért s a rangos jogokért. A minden lélekbe beömlő emberi önérzetért, ami a hiúságok és önzések levetkezésével fakad forrásba és az egészen leegyszerűsített embernél lesz boldogító folyővá. Milyen kedves volt és felemelő, ha a Bányaplészen együtt ladolt Kiskocsis és Nagyságos ur. Két ember, aki ott találkozott először az igazi élettel, az élet értelmével és az emberség értékével: Amerikával. Mert a fáklya mind a kettőre egyformán világitott. De most a Szobor kardot rántott. A Földgolyó, mint minden más golyó, — belefuródott végzetébe. Es múlás jön utána, mint minden más golyó után. Múlás, ősz, hervadás. A boldogító kis pennik, kardtaian katonák, a miszteri béke és emberség: mulva-mulnak. Es, ha elmúlnak, könnyen ránktörhet az acélfejü nagy ragály. Hát ezért a kard? Biztosan ezért. TARNÓCY ÁRPÁD. A békeidőben templombajáró jámbor fajta, — a háborúkban a harcterek rettenthetetlen hőse ... A munka az éltető eleme, a családi élet boldogsága, tisztasága az öröme, a szemefénye, az álmai vágya. Szellemileg, lelkileg, de a testi teljesitmények tekintetében is, csaknem a felmérhetetlen magasságokba tud fellendülni: Liszt, Munkácsy, László, Petőfi, Lehár, Arany, Madách, Szigligeti, Jókai, Kossuth, Pázmány, Széchenyi, Szent István, Attila, Hunyadi, Rákóczi, Zrínyi Ilona, stb., stb. mind-mind a televény magyar humusz diadémjai (hogy csak egy parányi maroknyit ragadjunk ki a magyar múlt nagyjaiből). Az olimpiászokon 80—120 milliós népeket hagyva maga mögött ott van a legelsők között. Ez a drága magyar föld kiapadhatatlanul ontja magából ezer esztendeje az emberi formára gyúrt aranyat, gyé- I mántkristályt. Fiai hírneve határokon tulon messzire csillogó: pedig IriMMilíÉfiiÉlÉHÉttÉÍHiMKÉfeitfil■IHiHHi
