Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1940-02-01 / 5. szám

irta: Matolay Tibor (Folytatás) Északra? Délre? Nem megyünk! Csak egy ut érdekli őket, “Lo de César!” A titokzatos város. Oda akár zsold nélkül is elmennek. És nehéz páncélos lovasok, muskétások, csatakigyókkal vesződő artillerók vonulnak az őserdők töret­len sünijében. A halál midennap arat. A ki­­gyó, a forróság, a sivatagok szomjúsága, a hó­viharok, a terméketlen, kietlen földek mérhe­tetlensége szedi a maga vámját. De vannak mindig elegen. Az indiánnal zárt csatarendben ütköznek meg s ilyenkor mindig győznek. De jaj annak, aki elmarad a csapattól, akit utolér a láz, a betegség, aki sebet kap. Bizonyos, hogy a vá­rosokat is azért alapitották, hogy legyen hol megpihenni, a készleteket kiegészíteni, a sebe­sülteket és a betegeket hátrahagyni. Az alakuló városok a hadrakelt expediciós seregek támpontjai. Csak jóval későbben népe­sednek be sűrűbben. Eleinte csak annyian lak­ják, hogy az átvonuló seregnek segítséget nyújt­hassanak s hogy falak védelme alatt raktá­rozhassanak fel bennük élelmet és hadianyagot. Lázasan kutat a gyarmati hatóság is. A korona attól tart, hogy még majd valami idegen hatalom veszi birtokába a titokzatos várost s akkor majd sokkal nehezebb munka lesz ki­csikarni kezéből. Az alkirályok és az egyes kormányzók előtt tanúskodnak azok, akik va­lami újabb hirt hallottak. Jegyzőkönyvek ké­szülnek arról, hogy ki mit, kitől, hol, mikor hallott. A titokzatos város akták tömegével vonul be Szent Bürokráciusz birodalmába. Minél többen keresik, annál többféle vál­tozatban él ez a város. Peruban úgy tudják, hogy a menekült inka hercegek alapitották s odahurcolták az inkák mérhetetlen meny­­nyiségü aranykincsét is. Chilében inkább arról akarnak tudni, hogy a pampákon egy nagy­­müveltségü indián törzs él s ennek tagjai ala­pították a várost, melynek ’környékén dús aranyércek öntik a drága fémet és ékkövek hevernek még a patakok medrében is. A 17. században, amikor már helyesebb fogalmat al­kottak a gyarmatosok az indián műveltségről, úgy tudják, hogy ezt a titokzatos várost fehé­rek alapitották, hajótöröttek, akik szerencsésen megmenekültek a haláltól. A hajótörés szín­helye a Magellan-szoros volt. Ezekhez csatlakoz­tak később azok a fehérek is, akiket megkimélt az araucan lázadás s kimenekültek Patagó­­niába. Villarica, Osorna, Valdivia s még egyné­hány elsőalapitásu telep megmaradt lakosait sejtették ebben a városban. Persze olyan verzió is járta, hogy a spanyolok és az indiánok el­keveredtek egymással, egy hatalmas várat épí­tettek s félvérü leszármazóik itt készülnek a végső leszámolásra. Végül egyesek az inkák déli kolóniáit sejtik a titokzatos városban, má­sok pedig még az inkáknál is hatalmasabb és műveltebb, ám eddig fel nem fedezett nép fiait keresték valahol a Mato Grosso tájékán, Brasil­­ban. A 19. század elején lázasan kutatnak a város után Chileo szigetén s a Chonos sziget­tenger száz és száz, kisebb-nagyobb szigetén. A huszadik századnak is megvan a maga szen­zációja: a nyomtalanul eltűnt Fawcett angol ezredes valószínűleg a mesebeli város kései ál­dozatai közé tartozik ... DON FRANCISKO CÉSAR KALANDJAI Honnan ered a Césár név? Kétféle magya­rázatát is ismerjük. Caboto expedíciójában résztvett egy Césár Francisko nevű kapitány is, aki alvezére volt Cabotónak. Goyeneche Car­­vallo chilei historikus azt a nézetet vallja, hogy Plasencia psüpök hírhedt expedíciójának hajó­töröttéi alapítottak valamiféle telepet a Magel­­lan-szorosban s mert a “legyőzhetetlen” csá­szárnak, V. Károlynak voltak katonái, az ural­kodó emlékezetére nevezték el szükségtanyáju­kat, ahonnan csakhamar tovább űzte őket az éhség, a “császár” városának s nevezték ma­gukat is “los de Césár”-nak, vagyis a “császár embereinek.” Caboto Sebastiano már Brasilban hallott arról, hogy a kontinens belsejében valahol egy aranyércben gazdag hegylánc húzódik. Amikor aztán flottájával behatolt a Parana deltájá­ba, a delta egyik szigetén egy spanyol Robin­sonra akadt, aki megerősítette ezeket a híre­ket. Ez a magányosan élő spanyol Solis expe­díciójából maradt vissza, megtanulta a környé­ken élő és kóborló querandi indiánusok nyel­vét és magát Francisco del Puerto-nak hivatta. Caboto Don Francisco del Puerto vezetésével hajózott fel tehát a Parana mentén addig a pontig, ahol a Carcaranna-folyó beltorkollik, mert dón Francisco szerint ez a folyócska az aranyhegyekben ered. A folyó partján megépí­tették Sancti Spiritus erődjét s kapcsolatot ke­restek a querandi indiánussal. Az indiánok azonban nem vállalták el a spanyolok vezeté­sét, mert — mint mondották — nyolc teljes napig tart az ut s ezalatt sehol sem találna ivóvízre. Caboto időközben másféle információ­kat is szerzett, amelyek szerint a keresett arany­hegység sokkal távolabb és északi irányban fekszik. Ezért maga lemondott az útról s to­vább hajózott a Rio Bermejo-ig. Megengedte azonban alvezérének, Césár Francisco kapitá­nyánál hogy 15 emberrel felkereshesse a kér­déses aranyvidéket s meghagyta, hogy az eset­leges bányákat kutassa át alaposan. Az expe­díció a querandi indiánusok vezetésével útnak is indult. Hogy hol és merre járt, nem tudjuk, annyit tudunk csak a különböző történeti ok­mányokból, hogy 7 társával visszatért, elérte a hegységet s nagy bőségét látták az arany­nak, ezüstnek s mindenféle drágaköveknek. Caboto az alvezér jelentése után most már újabb expedícióra készül, azonban az indiánok támadásai megakasztják terve kivitelében. Césár Francisco Cabotóval együtt visszatér Spanyolországba, ám 1532-ben újra Délameri­­kában találjuk. Ezúttal Heredia Pedro kísé­retében járja be Venezula vadonjait. Itt is éri utói a halál 1583-ben. Pedro Cieza de Leon, aki krónikás köny­vében elmeséli Césár kapitány tetteit is, em­lítést tesz arról, hogy a kapitányt személye­sen ismerte s az sokat fecsegett neki első dél­amerikai tartózkodásáról, amikor az arany­hegység után kutatott s esküvel bizonygatta, hogy expedíciója alatt jól ruházott indiánus törzsekre bukkant, kik nagyszámú nyájakat legeltettek s a látott állatok hasonlítottak a lámákhoz. Cieza de Leon mellékesen odaveti, hogy “más nagy dolgokról is” beszélt Césár kapitány s hallott egyes spanyolokról, akik a Rio de la Plata tájékáról jutottak volna el Peruba, de hozzáteszi, hogy “a fáma mindig megnagyobbítja a valóságot.” Daaz Ruy, aki 1612-ben megírja Argentina történetét, Peruban hallott hagyományokra tá­maszkodik s úgy tudja, hogy Césár kapitány csupán négy emberrel vágott neki az útnak, majd amikor visszatért és Sancti Spiritus erőd­jét romokban találta, nem várta meg Caboto visszaérkezését, hanem nekivágott az ismeret­len nyugat felé s áthatolván az Andokon, ép­pen akkor ért kisded capatával Cuzcóba, ami­kor Pizarro elfogta Inca Atahualpát Caxamar­­ca városában. Útjában felfedezte volna a cso­dálatos várost... Történeti okmányok tanúskodnak arról, hogy Césár ezt az utat Peruba sohasem tette meg, mert akkor, amikor Diaz Ruy szerint útban kellett volna lennie az inkák birodalma felé, Cabotóval együtt Spanyolországban tanú­ként szerepelt a bíróságok előtt. Jellemző azon­ban ez a tudósítás arra, hogy mennyire na­gyították és színezték az eseményeket a kor­­társak. A “gran noticia” tehát, mint Césár ka­pitány háryjánoskodása jutott el Peruba s on­nan vissza egy argentínai történetiró mun­kájába. A “gran noticia” mint tömeghisztéria él tovább. 1542-ben Mendozza Francisco kél útra Peruba, hogy leverje az indiánt az Andok ke­leti lábánál is. Mendozza, akit elbizakodottá tett a “batalla de Chupas”, amikor könnyű­szerrel győztek a demoralizált indiánok felett, fennen hirdette, hogy La Platáig meg sem áll seregével. Át is hatol nagy vidékeken. Am az indián kisiklik a keze közül. A comechingo indiánusokkal barátságot kötve, megtudta, hogy a mai Cordoba tartománytól délre van egy vidék, “Yungulo” s ez igen gazdag aranyvidék. Ez a Yungulo szintén nem más, mint “los Cé­­sares.” 1551-ben Viliágra Franciscot küldték ki Peruból, hogy segítséget vigyen a megszorult Valdiviának Chilébe. Villagrát azonban jobban izgatta a “nagy hir”, mint a bajba került vezér s katonáival több hónapig barangol Tucumán környékén s ezalatt 700 léguányi utat tesz meg ismeretlen, soha nem látott vidéken. Yungulot keresi ő is, amiről már Mendozza adott hirt, de kitürt, hogy az aranyvidékeket neki sem sikerült felfedezni. “Lo de Césár” dé­lebbre fekszik, mint ameddig eljutott csapa­taival. (Folytatása következik.)

Next

/
Thumbnails
Contents