Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-01-04 / 1. szám
Irta: Matolay Tibor Poincaré Henri Írja a '“Tudomány és föltevés” cimü munkájában, hogy a matematikában “az egész számokat az Úristen teremtette s minden más emberi alkotás.” A történelemben is vannak ilyen “egész számok”: a történelmet formáló erők, amelyek jórészben függetlenek véges akaratunktól s a természettörvények kérlelhetetlenségével működnek. Ha csak ezeket az erőket nézzük — a történelem sokszerüsége ragad meg: az ember földi drámája. A történelmi sorsban az embersors csak epizód ... Amerikát igen sokan ahistorikus kontinensnek tartják. Ez az a föld szerintük, amelyiknek nincsen történelme, csak epizódjai vannak. Holott akik ezt állítják, a fától nem látják az erdőt... Az amerikai történelemből találomra szakítsunk ki néhány lapot. Epizódokat, amelyeken átcsillognak a történelmi tények: a felfedezés, a hódítás, a megtartás s amelyek hátterében észrevesszük a történelmet formáló erők működését is. COLUMBUS ELŐDEI Az amerikai keleti partok Columbus előtti felfedezések története részben már közismertnek is mondható. Az óceán horizontján ugyan még néhol egybeolvad a história és a mítosz, a történeti tények és a bizonytalan sejtések hosszú sora* de a mitikus Atlantistól Scolvus Johannesig az idők ködében elmosódik a legbiztosabb nyom is. A hajók sodra mentén elsimul a viz s az a néhány száz ember, aki Columbus előtt járt Amerika földjén, alig hagyott hátra mást, mint egy romantikus éposz néhány sornyi töredékét. A racionalista történelemszemlélet megtorpant e töredékek előtt s majdnem mindent e mesék színes világába utalta, de ezt a tudományos elfogultságot felváltotta a modern történetszemlélet sokrétűsége s ime: a klasszikusok müvei, az ir, a normann és a baszk szájhagyományok, az islandi Saga-k, a kőbefaragott rúnák s a pergamentre Írott középkori krónikák nyomán hol itt, hol ott lebben fel előttünk a sokszázados köd függönye s a résen át megpillantjuk — Amerikát. Felvillan Atlantis! A Platóntól napjainkig húzódó per a tudósok és a fantaszták között. Senki sem vonja kétségbe, hogy volt, de senki sem tudja megmondani, hogy hol volt... Solon hallott róla először valamelyik nilusmenti kolostorban, ahol az egyiptomi papoktól arról értesült, hogy régi, titkos hagyományok szerint a “külső” tengerben, az “atlanti” óceánban valaha egy csodálatos sziget terült el s azon egy nagy nép hatalmas állama virágzott, mig egyszer egy rettenetes napon és éjszakán át tartó “égszakadás-földindulás” véget vetett a szigetnek s az mindenestül az óceán háborgó habjaiba süllyedt. Ez a legendás sziget volt Atlantis. Platon a Timaioszban és a Kritiaszban irt erről a szigetről, de sajnos, oly keveset s azt is oly felületesen, mintha csak valamelyik korunkbeli újságíró színes riportját olvasnék. E leírásokból megtudjuk mégis — s ez fontos számunkra —, hogy e sziget háta mögött több kisebb sziget terült el s ezeken is túl egy “szemközt fekvő szárazföldre” esett Atlantis látogatójának pülantása. Ez a “szárazföld” az első bizonytalan nyom: Amerika ez azok szemében, akik az antik bölcs színes meséjét fűzik tovább s Atlantis gyarmatának tartják nemcsak a régi Egyiptomot, de az ősi maya kultúra emlékeivel terhes Yucatánt is. Egy másik antik írónak, Plutarchosnak erkölcsbölcseleti müvében, a Moralia.-ban megint kisért egy titokzatos sziget: Ogygia, ahol a barbárok “fecsegése” szerint Zeusz fogva tartja Kronoszt s ahol a Nap egy egész hónapig csak egy-egy óráaa pihen le, de akkor sem hunyja be szemét teljesen, mert félhomály borul a földre s a vizekre és látni a Kronosz-tengeren is túl fekvő “szárazföld” körvonalait. Ogygiat könnyű a tűzhányókkal tűzdelt Islanddal azonosítani s a Kronosz-tengerentuli “szárazföld” vagy Grönland, vagy talán maga Amerika. íme egy másik bizonytalan nyom. Megjelenik Amerika az antik geográfus, Strabon ragyogó képzeletében, hogy kitöltse azt a mérhetetlen hiányt, amely a már megmért föld és az akkor ismert világ között tátongott. Geographica-jában olvassuk, hogy .. Nyugateurópa és Keletázsia között, Heracles oszlopainak magasságában, több lakható föld is terülhet el.” Mi ez? A tudós intuíciója, vagy az eddig is ismert, bizonytalan nyomok és sejtések tudományos összegezése? De menjünk tovább! Az antik költő, Seenoa nemcsak megpillantja az uj, ismeretlen földet, de látja a jövő századok sorsdöntő eseményeit is, meg* álmodja a felfedezések korát, amikor igy ir a Medea-ban: “Egyszer majd elkövetkeznek azok a századok, amikor az óceán felszabadul bilincseiből, egy hatalmas Föld születik, Tiphys uj világokat fedez fel s a világ vége többé nem ultima Thulé.” Ezek a századok már régen el is múltak. Hajósai voltak az ir, a baszk s a normann argonauták kormányosuk, Tiphys helyett a lenyugvó Nap volt, melynek sugarai mágikus erővel vonzották az európai partok hajósnépei képzeletét. A VI. és a XII. század között négy nép fiai is felfedezik Amerikát: legkorábban — talán már a VI. és VIII. század között — az írek és a baszkok, az ezredfordulón a normannok s a XII. század vége felé a walesiek. Véletlen felfedezések-e ezek? Viharvert hajósokról lehet-e szó csak, akiket a kérlelhetetlen kozmikus erők sodortak a távoli partok felé s hazavergődve, elbeszéléseikkel hitelre sem találtak? Nem. Nem, mert az Írek le is telepedtek Amerikában és sok jel vall arra, hogy misszióval is foglalkoztak s gyarmataik 250 évig álltak fenn. A baszkok századokon át rendszeresen felkeresték a halban dús vizeket Amerika partjai előtt. A normannok islandi és grönlandi hazájukból gyakran hajóztak át Amerikába, aztán fával megrakodva, tértek meg kietlen hazájukba. A walesiek pedig kimondottan gyarmatosító szándékkal indítanak útnak több tengeri expedíciót is. Ez a négy nép egy félezredév alatt megismeri az amerikai partokat Labradortól Floridáig s mig néhányan Labradornál is északabbra kutatnak uj föld után, mások elvetődnek jóval délebbre is; egyikük másikuk talán Anahuac fensikján is járt s hamarabb pillantotta meg Mexikó csodáit, mint a hóditó spanyol sereg. Mi indította hát ezeket a népeket arra, hogy dacolva vésszel, viharral, felkutassák az ismeretlen tengerrészeket s kémleljenek ismeretlen föld után? A kérdésre csak egyetlen helyes választ adhatunk: a bennük lakozó, meszszeségek felé vágyó lélek! Az ir, a baszk és a normann kiváló hajósnép. Ereikben talán nem is vér folyik, hanem tengervíz. Elemük a tenger, ez adja meg mindennapi kenyerüket, ez az ő munkaterületük, meghitt barátjuk, esküdt ellenségük, bölcsőjük és koporsójuk. Úgy járnak ki a tengerre, mint a halászmadár, mint a pusztázó nomád a legelőre, mint a vadásznép az erdők sűrűjébe s amint tovább áll a nomád és a vadász, ha kisül a fü, ha kipusztul a vad, úgy keres-kutat a tengerjáró halász újabb zátonyok, halban gazdag tengerek után, kilesi a halak vándorlását, ivási idejét, követi a tengerben megnyilvánuló élet jelenségek minden aprólékos nyomát. Valószínűnek kell tartanunk, hogy a baszkok iránytűje a hal volt. Bizonyosat persze nem tudhatunk, mert hiszen a baszk városok levéltárai a középkori és újkori harcok folyamán mind elpusztultak. Az íreket és a normannokat már más cél is vezethette. Kr. e. 62-ben indiánokat vetett partra a viz Germániában. Cornelius Nepos után Plinius is megemlékezik erről az eseményről, persze indusokat lát az indiánokban, hiszen Amerikáról fogalma sem lehetett s fel is használja ezt az eseményt annak bizonyítására, hogy a Föld gömbölyű és köröskörül tenger övezi. 1150 és 1160 között, Barbarossa uralkodása idején, hasonló esemény hire veri fel a német partokat. Még egy ilyen esetet sorol fel a történelem a XVI. század elejéről, amikor a francia partokra ver a vihar egy kajakot egy élő és öt holt eszkimóval. De ami a kontinens partjain ritka esemény, annál gyakoribb az ir és az angol partok mentén, hiszen oda nemcsak a vihar szállít, hanem a Golf-áramlat is. Az angolországi múzeumokban a partravetett kajakok, hajózási eszközök, halászó szerszámok és különböző ruhadarabok gyűjteménye tanúskodik erről. De hoz a viz uszadékfát, hoz holt és élő embereket s a meglepett ir halász nem érti a jövevény nyelvét, akinek teste, bőrének színe is más, ruhája idegen anyagokból való 3 a szelek szárnyán tovahajtott fatörzsek is mások, mint Hibernia erdeinek fái. Felébred benne a kíváncsiság, papjai lelkében pedig a téri(Folytatása következik)
