Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-01-25 / 4. szám
Ük Qid—____________________________Verhovayak Lapja________________________1940 Január 25 (Folytatás) Az első argentínai települést az ugyancsak Hispániából érkező Caboto Sebestian alapította 1527-ben, a Parana-folyó partján, ott, ahol a Rio Carcaranna torkollik belé a pampák szélén hömpölygő óriás folyamba. Ez a telep volt a hires “Sancti Spiritus”, a jobb híján vályogból vert erőd, amit a pampák szabadnak született indiánja csakhamar rombadöntött. Az erődnek nyoma sincs, ám helyén máig is Puerto ..Caboto”-ról tud a környék földmivelő népe. 1535 február 2-án vetik meg először Argentina későbbi fővárosának alapját. A város alapítója, Pedro de Mendoza, kissé hosszulélegzetü nevet ad a városnak: “Ciudad de la Santisima Trindad y Puerto de Nuestra Sennora de los buenos aires”... A város tehát a Szentháromságról kapta nevét s csak a kikötőjét nevezték el a “kedvező szelek” pátrónájáról, az újkori spanyol hajózás leghatalmasabb védelmezőjéről, a Szent Szűzről. A Szentháromság és a Szent Szűz kimaradtak a város nevéből s csak a “kedvező szelek” maradtak meg. Az a legenda, hogy a város alapitója igy kiáltott volna fel: “Oque buenos aires soplan aqui!” ó mily kellemes szellő fujdogál itt! — nem egyébb, mint népies szómagyarázat. A várost alapítása után hat évre felperzseli s földig rombolja az indián. A gyarmatosok fejvesztetten menekülnek s az égő városból a végtelen pampákra száguldanak ki a spanyolok andaluziai lovai is. Ennek két következménye volt: az egyik, hogy az indián pányvákkal fogdosta össze az elvadult lovakat s egy évtized múlva lovas rohamokkal ront rá a kisebb telepekre s a pampába merészkedő csapatokra; a másik, hogy a lovak elvadulva, hihetetlenül elszaporodtak. 1590 körül Garay Juan 100,000-re teszi a vadonélő lovak számát a Rio de la Plata környékén. A spanyolok — mintha csak megérezték volna előre a város szörnyű végét — uj, biztosabb helyet kerestek a széles Parana mentén. Igaz, hogy a városi élet egyhangúságát nehezen tűrő kalandorok voltak azok, akik két évig sem bírták a gyarmatosítás nehéz munkáját, mert hiszen a város lakosainak nagyobb része földműveléssel foglalkozott, az argentínai föld pedig igen nehéz és hálátlan föld volt még akkoriban s Ayolas Juan vezetésével felhajóztak a Parana mentén s 1537-ben megvetették Asunción-nak, Paraguay mai fővárosának alapját, ám ezzel az uj városalapitással biztosították a spanyol birtoklás zavartalanságát. Asuncion ugyanis a természettől pompásan védett helynek mutatkozott. A város a magas folyóparton épült fel s mig lábánál a viziut csábított további kalandokra, északról és délről széles mocsár övezte, háta mögött pedig kimagasló dombsor tetejéből lehetett szemmel tartani a közeledő ellenséget. A megtámadhatatlan Asunciónból indultak ki a kö-Irta: Matolay Tibor vetkező évtizedek folyamán azok a felfedezők, kiket “litorális felfedezőknek” ismer a conquista történelme. Innen alapították többek között a Rio Salado torkolatánál Santa Fé de la Veracruz városát is 1573-ban, a mai Argentina gabonatermő vidékének hatalmas metropolisát, majd 1580 körül Garay Juan újra feltámasztja a halott Buenos Airest is. A gyarmatosítás bázisa azonban továbbra is még jóidéig Asuncion marad s ez a város olyan szerepet játszik itt, Délamerika keletén, mint Lima a nyugati végeken. AZ EL’DORÁDŐ KERESŐK Santa Fé alapításának évében az asuncióni csapat először találkozik azokkal a spanyol csapatokkal, kik messzi földről, Peruból és Chiléből, a kontinensen átvágva jutottak el a Paranáig. Mit kerestek a perui gyarmatosok az Atlanti-óceán partvidékén? Mi hajtotta őket arra, hogy otthagyva az inkák egykori gazdag birodalmát, nekivágjanak a Puna de Atacama kősivatagái ak, a sokezerméteres hegyóriásoknak, a Sierra Aconquija párától csöpögő őserdőinek, Catamarca szédítő mélységű, hó- és szélviharoktól szabdalt völgy katlanainak, a hírhedt bolsonoknak, ahol úgy érzi magát az elhagyott utas, mint aki a pokol küszöbére érkezett? Mi vitte vájjon őket arra, hogy átkeljenek a Chaco szárazságtól fulladozó érdéin, Formosa lápos ligetein s útjukban végig kutassák a Calchaqui völgyek rejtekeit, a Sierra Cordoba sziklavadonát s ne álljanak meg itt se, hanem tovább folytassák a megkezdett utat dél felé, a pampák végtelenbe vesző térségein túl a lapos meséták sziklavárai felé, ahol sejtelmes, nagy tavak csillognak az erdőkkel borított Andok lábánál? Peruból déli irányban Chiléből kelet felé kerekedtek fel ezek a felfedezők s egymásután alapítják a városokat. Santiago del Estero, Tucumán, Cordoba, Mendoza hirdetik a felfedezők nyomába tóduló népvándorlás egyes állomásait. 1553-at Írtak akkor, amikor a Chaco szélén Santiago de Estoro-t alapították s olyan helyen, ami mindenre inkább alkalmas volt, csak arra nem, hogy város szülőföldje legyen és húsz évvel később, Geronimo Luis de Cabrera az, aki Gordobá-t megalapítva, még az alapítás évében tovább megy kelet felé s kezetfog a Parana partján Garay Juan-nal, Santa Fé megalapítójával. Lima és Asunción találkoznak a pampán! Chilei gyarmatosok pedig megvetik Provincia de Cuyo városainak, közöttük Mendozának alapjait s nem riadnak vissza a kietlen hegyvidéktől s az a tudat sem bántja őket, hogy a szűk és terméketlen völgyzugokból az ismert világba — hófedte hágókon vezet viszsza az ut s úgy élnek itt, mint a barlangi ember a kultúra hajnalán. Alig marad ismeretlen hágó az Andi láncokon. Szűz havat taposnak a lovak patái s csak lent délén — mint Páter Rosales vadvirágos utján — akad fü és takarmány, ahol a legendás “boquete”-t keresik, az “ösvényt”, melyről tudnak az índiánusok s amelyik mégis makacsul rejtőzik el szemük elől az őserdő járhatatlan sűrűjében, hogy soha ki ne adja titkát; az ígéret földjére vezető egyetlen ut kapuja, a Rio Peulla szurdok völgye volt ez az ösvény. Ám csak az araucan idiánnak jelentette az Ígéret földjét: Argentina síkságait, ha Chilében támadt ellensége és Chile őserdeit, ha a síkon szorult a kapca ... A spanyolok mást kerestek! 300 éven át szüntelenül újabb és újabb expedíciók indulnak el, hogy megkeressék a föld legtitokzatosabb városát: Ciudad de los Césares-t. Ez a mesebeli város hol itt, hol ott kisért a kolonisták rajongó képzeletében s hire lidércfényként ragyog a már megismert területek horizontján. Minden évtizedben messzebbre és távolabbra kerül. Előbb csak macskaugrásnyira van Perutól, valahol az Andokban, a hegyeken túl, az erdőkkel borított keleti lejtőkön, a yungákon. Majd a sivatag szélére vándorol s ott bujkál a salarok és a sós lagúnák útvesztőiben. De ott sincs! Hol van hát? Nosza sor kerül a bolsookra s ezeket külön-külön kell bejárni, mint a barlangok folyosóit, mig végre meggyőződnek arról, hogy a keresett város itt sincs, soha nem is lehetett. Hol van hát? A hegységnek vége! Keresd a végtelen sikon, a pampán, a chacon, a nagy tavak partján délen, az óriási aleree fák sűrűjében. Patagónia örök jégmezői közt. Keresd mindenütt, ahol még nem járt a fehér ember, nem taposott I a harci mén, nem siklott indiántól rabolt kéregcsónak. És keresd mindig messzebb és mindig távolabb a megismert földtől — óceántól óceánig. Ciudad de los Césarcs — a titokzatos, mesebeli város — földrajzi fogalommá sűrűsödik: jelenti az ismeretlent; de kifejezi a conquita jellegzetes arcát is: megszemélyesítője egyik legnagyobb emberi szenvedélynek, a nosztalgikus vágynak az arany után. Azokat a felfedezőket, akik Ciudad de los Césares felkutatását tűzték ki céljukul, a conquista történelem “El’Dorado keresőknek” hivja és a felfedezéseiket “Dorado felfedezéseknek.” A TITOKZATOS VAROS Eleinte csak úgy beszélnek erről a városról, mint minden nagy szenzációról: “lagran noticia!” — a “nagy hir” futótűzként járja be a nyugati partokat. Erről suttognak egymás között a kincskeresők, a vitéz kapitányok, a marcona harcosok és a jámbor missziós atyák. Összedugják kámzsás fejüket a kolostorok csendjében s nagy tettre határozzák el magukat: elindulnak, hogy megkeressék a várost és megkereszteljék lakosait. Krisztus nevében indultak útnak, faragott fakereszt súlya alatt görnyedtek és tucatjával pusztultak el a pampák indiánjainak fogságában, ahol embertelenül kínozták őket a halál megváltó pillanatáig. Kocsmák pálinkagőzös levegőjében hetvenkedő hadfiak toborozták a fiatalságot. Hová visztek? (Folytatása következik.)
