Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-05-23 / 21. szám
(Verhovay ^ Journal) VOL. XXIII. ÉVFOLYAM 1940 MÁJUS 23. NO. 21. SZÁM SZÉNAILLAT A RÉTET lekaszálták, itt-ott már petrencébe is rakták a vén föld első tavaszig ajándékát. Szép rezedazöld széna illatozott rá a világra. Mármint: a bolykiak kis magyar világára. A patikus azon töpreng, hogy lehetne valahogy ilyen parfőmöt kikotyvasztani? A plébános ur kedvesen elmereng az Urnák eme csodáján. Az öreg grófnő kiviteti magát esténkint a mezei útra és fürdőzik a temérdek illatárban. A postáskisasszony enyhén aszalódó, friss széna töreket rak a csipkés zsebkendőjébe. A tekintetes ur meg kiáll a verandára és rákiált a kiskocsisra: __ Jancsi fiam, állj össze az este valakivel és forgassátok meg a szénát a kisasszonyok ablaka alatt. Aztán szippant egyet a csibukjából és igy folytatja: — Mert . . . majd olyan jó a szaga, mint a verpeléti dohánynak. És közben jönnek befelé a kaszások. Ki a magáéról, ki a máséról. Mert: ki a magáén kaszál, ki a másén. A kaszák acélján friss, üde fűszálak tapadnak meg, a csizmájukon “háromszivü" lóherék. A szerencsésebbeken még “négyszivü” is akad. Mögöttük perig édes-kesernyés, bolonditó szénaillat ömlik a falura, amitől, — mint a kasznár ur mondogat^— még az alvégi bótos is szerelmes verseket firkant az ajtófélfára. Hát, ha ez nem is egészen igy van, az végképpen igaz, hogy a segédjegyző rímekbe szedi az adóintelmek céduláit és ilyenféleképpen szólongatja fel a szorgalmatosabb fizetésre a tisztelt polgárságot: TISZTELETTEL MEGKERESNI VAN SZERENCSÉM, PÓTADÓZNI A JÖVŐ HÉT CSÜTÖRTÖKJÉN, — MERT A SZÉNA ILLATÁTÓL ADÓ IS JÁR. VÉGREHAJTÁST NE VÁRJON KI CSAPÓ ESTVÁN. Miska ellenben . . . Hát igen, Miska, aki maga is kaszált némi szénaillatravalót, mostanában még inkább elmaradozik a sortól, mint máskor s egyedül kullogva jön befelé. A nap nyugvóra tért, a fecske Is fészekre ült. Már lappantyú jár a bogár után. A májusi nap temérdek fénye vékony sávra húzódik össze az ég alján, ahol a vacsoracsillag hunyorgat már rá a falura. Miska édes bánatokat hordoz a szivében, hát lejebb rántja a süvege karimáját. Igy mégszebben fáj a bánat És ahogy lépked, szívsebekre való nótát nótázik: AHUN AZ ÉN RÓZSÁM TANYÁZ, ZÖD A ZSALU, FEHÉR A HÁZ, A RÉTEN MEG SZÉNA SZAGOL. A SZIVEM IS ATTU DANOL. Többször is szélnek ereszti a nótát. Olyan taktusra, ahogy a tarisznya csatija zörög az oldalán. De megszólal az estvéli lélekharang hát erre elnémul. Amúgy is beért már a faluba Itt a bakter köszön rá, aki most fordul be elsőben egy kis gyomorerősitöre a kiskocsmába: — Hej, koma, — mondja évödve, — ki kongatta meg a szivedet? Miska még lejebb rántja süvege karimáját és mérgesen rárikkant: — Hódvilág, kisharang, szénaszaga, sziplány. TARNÓCY ÁRPÁD. Maholnap felettünk is beborul az ég A gólyák sorsára jutottunk mi amerikai magyarok, amit pedig irigyelt tőlünk jó Tompa Mihály, mikor nemzetségünk mostoha sorsa felett töprengve, boldognak nevezte őket, mivel két hazát adott nekik végzetük. Halhatatlan lelkű koszorús költőnk jó Tompa Mihály, nem volt ezért mit irigykedned a gólyák helyzetén, mert nem is olyan nagy boldogságot hoz a végzet azokra, akiknek életét két hazában osztja szét a sors. Igaz, hogy a gólyáknak szárnyaik vannak s oda repülhetnek, ahol virág nyillik s zöldül a határ s ott tudják hagyni tanyájukat, ha fázós didergésbe kezd körülöttük a táj. De az embereknek nincsen szárnyuk Az emberek a föld rögéhez nettek s ha szülőföldjéből kitépi a végzet, ott marad emlékezetének gyökere betörve, ahol megtanulta ezt a szót, — Anyám! Azért nincs oka mosolyogni annak, aki az égtájakkal ismerős, mikor azt mondom, hogy tőlünk keletre, tőlünk nyugatra felhőszakadásos Ítéletidő van s nagyon félő, hogy a mi egünk felett is hamarosan beborul. Szülőhazánktól nyugatra, a földre toppantott Mars s lába alatt letiporva nemzetek nyögnek. A kisebbek, az erőtlenebbeknek halálhörgése, ami a Hadak Istenének kardsuhantása után felhangzik s megremeg bennem a lélek mikor arra gondolok, hogy ami nemzetségünk kicsikertje fölött is el-el iramlik már a vérzivatarnak egy-egy felhőrongya, a közeledő orkánnak előpóstája, Keletre innen ágyuk bömbölnek s a levegőégnek rezgései éreztetik velünk, hogy a vilagőrültség epidémiája elfogott már arrafelé vizet, földet s a kéklő magasból nem a mindent érlelő napsugár, hanem az életet pusztító s mindent rombadöntő ekrazit bombák hullanak alá. Úgy néz ki, hogy nem áll meg ez az Istenverése tőlünk keletre, hanem átúszva az Atlanti óceánt, a halál orgiája itt is mulatozásba kezd, aminek láttán elborult egünk alatt, magunk is gyászba öltözhetünk. Nekünk, egy szívvel két hazában élő magyaroknak, kettős gyászunk lehet megint s hogy a rettegés-szülte keservek eszünket el ne vegyék, igazodjunk a bekövetkezhető helyzethez. Akár vagyunk polgárai ennek a bennünket befogadó hatalmas államnak, avagy nem, tudnunk illik, miszerint nekünk helyet, kenyeret adott s emberi jogokat osztott meg velünk az Egyesült Államok jósága, mikor ajtaján bekopogtunk. Tartozó kötelességünk tehát, hogy minden esetekben mellé állva, céljának elérésében segítsük Természetes teljesítés lesz ez részünkről s hozzá nem is lesz nekünk idegen, mert hiszen a magyar nemzetség ismeri a hálát, kötelességeinek teljesítéseit pedig, végzi mindenkor emberül. A meggondolatlan beszédeket pedig kerüljük s ha akadna is itt-ott közöttünk szajkótermészetü, figyelmeztessük, hogy nyelvét tartsa kapiczányon s társaságától maradjunk távol. Gyűléseinken, vagy ünnepélyes összejöveteleinken olyan dolgokról ejtsünk csak szót, amelyek odavágók s ne kalandozzunk el oda, ahol már a politika útvesztője kezdődik, mert hiszen még azon az utón jártas is bele-bele botlik, ezt a kacskaringós csapást befutó hínárnak szövevényébe. Az államhatalom törvényes, vagy kivételes intézkedéseit ne gáncsoljuk, ellene ki ne huzakodjunk. Ellenséget se gyalázzunk, mert hiszen egy szívvel két hazában élő emberek vagyunk s jusson eszünkbe a múlt világháború, mikor postaszabadultával ez állt a legelőbb érkezett levélben: “Minden elszenvedett gyötrelmek között az a gondolat volt legfájdalmasabb, hogy a bennünket egymástól elválasztó harctérnek alkonyán, nem-e ismer halálos agóniában egymásra két ellenség, — két unokatestvér?” DARAGÓ JÓZSEF.
