Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-05-02 / 18. szám
(Verhovay Journal) 31 *>34 VOL. XXIII. ÉVFOLYAM 1940 MÁJUS 2. NO. 18. SZÁM MAJUS EJNYE NO, hogy is jön meg? Isten jobban tudja. Amig az ember fiatal, körül se néz, meg se vigyázza. Amikor meg megöregszik, akkor épp úgy nem látja már okulláré nélkül az Élet titokzatos jeleit, mint ahogy nem látja a nyomtatott betűt. De azért mindnyájan megérezzük, amikor már itt van. És már itt van. Az erdő zöld füstöt ereszt, a mező kivirágzik; a madár, a béka, a csillag, a felhő, a föld és az ember szive nótára gyújt. így indul el az Élet: barackvirággal, kislibával, madárfüttyel, virágillattal, szivek szerelmével. Ez a MÁJUS. Tiszta “demokrácia” ez. Égi törvény. Nemcsak nagyurnak jár ki. Hiszen lakkcipöben sem járhat szebb szőnyegen ilyenkor az ember, mint meztéllábon. Kontesz nem viselhet szebb ruhát, mint Rongyos Ferkó vadalmafája. Páva nem lehet szebb, mint Marika kislibája. A csillag földi tavakba néz, hogy szépségét jól meglássa. A veréb rigókkal felesel, mint vályogvető a pesti prímással és a legnagyobbszivü poéta is az árva kispataktól tanul költeményt. Mert igy szaval a Kispatak: HIDEG SZIKLÁK KÖZT JÁR A NAP, HOL MINDEN VÉN FA HALLGATAG, NYEKERGŐ NYAKÚ BÖLCS ÖREG, — DE MEGMOZDULNAK A KÖVEK ÉS MINDENEGY KŐ ÉNEKEL ÉS MINDEN VÉN FA ÉNEKEL ÉS MIND . . . ELINDUL ÉNVELEM. El bizony. Lehet-e hát azon csodálkozni, hogy Marika és Ferkó is elindul a kispatakkal, a daloló kék ér csobogó életén. Marika pántlikásan, piros csizmában mint maga a Május. Ferkó rongyosan, meztélláb és vándorbottal, mint maga a szenvedő ember. De szivükben mégis egyformán muzsikál az Élet. És mennek, mennek, mendegélnek a gyöngyös gyaloguton, egyenesen ki ebből a világból. A nap sugarán vagy a hold sugarán. A menyek ugarán. “JERTEK. CSAK JERTEK” — MONDJÁK A KERTEK. A KÖKÉNYBOKROK SZÓLNI SEM MERNEK. KISPATAK CSÖRGI ÚJRA ÉS ÚJRA, HOGY MILYEN FODROS, BOLDOG AZ ÚTJA. A FÜZES SUTTOG: “ARRÁBB VAGY ERRÉBB!” LECSICSEREGNEK RÁJUK A FECSKÉK. CSILLAG IS ÜZEN: “MEGJÖVÖK ESTVE, VELEM BALLAGTOK FEL A MENYEKBE, AKÁRHOGY JÁRTOK IS A VILÁGON: PIROS CSIZMÁBAN VAGY MEZTÉLLÁBON.” Mert ez a MAJUS. Ez a Május gyönyörű, ősi muzsikája. És bizony, bizony nagy kár, ha beleberreg a gonoszlelkü gépmadár. TÁRNÓCY ÁRPÁD. SZABADSÁGÉRT, JOGÉRT ÉS EMBERÉRT! Jelige: “A jövő azé, kit a nagy, a szent füt, A közjó; s munkát s vért áldoz azért: Mint testvérek, mi újra s újra tettük, Szabadságért, jogért és emberért! . . Régen volt... Jó néhány évtized elmúlt azóta, mikor még odaát egy derék munkásszónok igy magyarázta a zóldgalyakkal diszitett pódiumról május elsejének jelentőségét: “A tavasz riadójára ma nemcsak az élet ébred, hanem ma, virág fakasztó, fehér május elsején vérpiros lángnyelvek is lobbannak az égre. Valami titkos kéz gyújtogatja azokat... Kérges, durva, súlyos kéz, amely ökölbe is szóiul, le is sújt indulatában ...” TJgy az elmémbe és a szivembe is vésődtek ezek a szavak, hogy én azokat soha elfelejteni nem tudom! Még ötven esztendeje sincsen, hogy május elseje megszületett és már eddigi sorsa is mutatja, hogy az eszme és a forma, amelyben a munkásság ünnepe testet öltött, mély gyökerű! Olyan, mint minden, aminek az emberiség történelmében és fejlődésének szükségszerűségében van a mélységes talaja. Négy évtized múlt el azóta, hogy a párisi nemzetközi szocialista kongresszus a világ munkásainak nemzetközi ünnepévé avatta MÁJUS ELSEJÉT. Igazi poéta lelkű ember lehetett, akinek agyában megszületett ez a gyönyörű gondolat: letenni a szerszámot egy napon az egész föld kerekségén, ahol osztálytudatos munkások vannak és hirdetni a föld minden nyelvén: egy nemzet vagyunk valamennyien, akik rabságban élünk — a munka nemzete! Így ment ez pontosan egy negyedszázadon át. Az öntudatos munkásság száma hatalmas légióvá szaporodott. Már valóban beszélhettünk internacionális szempontból tekintve a közösséget, a MUNKA NEMZETÉRŐL. És a munka nemzetének öntudata, önbizalma folytán növekedett s már-már ott tartottunk, hogy azt kiálthattuk a világ süket fülébe: — “íme vége a rabszolgaságunknak, győztünk a szabadságért, a jogért, az emberért folyó ádáz küzdelmünkben!” De a kiáltásunk hirtelen elnémult. Jött a négy borzalmas esztendő: 1914, 1915, 1916 és 1917... ÖSSZEOMLOTT AZ INTERNATIONALE! A májusi ünnepélyek vidám nótái, a forradalmi indulók tüzes dallamai belevesztek az ágyuk dörgésébe, a gépfegyverek ropogásába és siró szívvel ünnepeltük Május Elsejét... De még akkor is megünnepeltük!... ünnepeltünk, mert a Május Elsejének gondolatát már földi hatalom ki nem irthatta az agyunkból, a szivünkből! A vértélen, nagy internacionális forradalomban, a munkás szivek mégis csak együvé kerültek és a munkásság súlyos csapásokkal döngette, a kapitalizmus vasrácsos, hatalmas kapuját, a világ valamennyi kontinensén. Hiába fejlődött ki a kapitalizmus oly borzalmas szörnyeteggé, hiába kaparintotta kezébe a világhatalmat, hiába fejlesztette ki a legmagasabb fokig a termelés eszközeit. véle szemben a munkásság is belegyakorolta magát az osztályharcba! Igaz, hogy sok vereségen ment át évtizedeken a munkásosztály, de minden vereségből megedződve került ki! Sokan elhullottak közülünk, de a számuk mégis folyton szaporodott. Sokszor reménytelennek látszott a küzdelem, de sohasem adtuk fel a harcot, nem adtuk fél azért, mert a kapitalizmus újra, meg újra harcba kény-
