Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1940-04-11 / 15. szám

VOL. XXIII. ÉVFOLYAM

1940 ÁPRILIS 11.

NO. 15. SZÁM

TWO SECTIONS

(Verhovay Journal)

^>34

Adós, fizess!

Minden tőmondat között amit emberhez intézni lehet, ennek van legmesszebb menő jelentősége: “Adós, Fizess!"

Ha nyugalmas alvásunk közben, szobánknak beütöttablakán keresztül felriaszt ez a kiáltás: “Ég a ház!" Nyomban ott is van az a megnyugtató gondolat, — majd eloltják.

Léket kapott a hajó, amelyen utazunk? — Hirtelen rémületünket gyöngíti a mentőövekbe vetett reménység s a hajó személyzetének teljesítőképességébe helyezett bizodalmunk; nem ejt tehát teljesen kétségbe bennünket annak hallása, hogy sülyed a hajó.

Kiejtjük kezünkből a táviratot, amelyre ez van lekopogva: “Meghalt Anyád." Ettől a két szótól belénknyillalik a fájdalom s majdnevn leroskaszt a bánat terhe. Idők múltával enyhül azonban keserves érzésünk s a sorsnak változhalatlan intézkedésébe belenyugszunk.

Csak a tartozásban levő adósnak baján nem enyhít az idő, sőt minél tovább halad el az adósság feje fölött, annál jobban súlyosítja annak terhét.

Adóssága pedig kinek nincsen? Hozzá nem is egy, hanem százféle adósságaink vannak annak a kapitális adósságnak tetejébe, amelyet közönségesen úgy nevezünk: Halál.

Ami következtetésben áll az egyesre, áll és vonatkozik az az összességre is.

VERHOVAYSTAK

KETTEN ültek az ablaknál: Verhovay Péter és Verhovay Pál. Az ablak tágas domboldalra nyillott és a dombon gyermekek játszadoztak. Golyóztak, gomboztak, sárkányt eregettek vagy nagy, tavaszi csodálkozással ácsorogtak a zöldülő gyepen. Őket szemlélgették és így beszél gettek egymással:

— Pali te, jó volna még közöttük lenni. Sárkányt röpködtetni avagy gombozni szép, fényes pitykékkel.

Pál elmosolyodott:

— Ha jól emlékszem vissza rád, akkoriban meg leginkább az volt a vágyakozásod, hogy ekkora bajuszod legyen és hogy jónehéz, szeges csizmában járhasd a határt. Mint az édesapád.

Nevettek egyet és újra megtömködték a pipát. Ócska pipákat, olcsó dohánnyal. Szépen szegénykedtek. “Garasos pipából” is tudtak olyan füstöt eregetni, ami tele volt jószagu emlékekkel, emberséges gondolatokkal.

Kis pöffentések után, a kedves merengések felhőjéből így szólalt ki Péter:

— Egyszóval: az az élet, ami a sárkányeregetés és a szegescsizma között van.

— Körülbelül. A többi nem is igen számit. Az se, ami a sárkányeregetés előtt van s az se, ami a szegescsizma után következik.

Jódarabig nézték a játszadozó gyerekeket és ha valaki lefotografálta volna az eszük járását, bizonyosan mind a kettőnél ilyen lett volna a beszédes “mozikép”:

— Mi is voltunk ilyenek, ők is lesznek olyanok, amilyenek mi vagyunk. Szakasztott olyan az ember élete is, mint a becsületesen küzdelmes életet élő juharfáé. Vagy akármelyik más fáé. Jómagból eredünk, gyökeret eresztünk, rügyezünk, lombosodunk, virágzunk is olykor és lassan mi is megkérgesedünk, mint akármelyik más fa. így tavaszidőben, lám-e, friss rügyek hajtanak ki a mi égnektárt karjainkon is. Egyik elszárad, a másik uj hajtás lesz a törzsön és — hálistennek, — szépen folytatja az életünket.

— így terebélyesedünk nemcsak mi, magunk, de minden alkotásunk is. Lám a Verhovay se más, mint egyélet törzse. Mi volnánk az ágak, ezek meg itt ni, a mi rügyeink. Verhovaysták, mert mi is azok vagyunk. Csak éppen hogy még előttük van, ami már mögöttünk.

Erre aztán egykicsit elbusultak, de nem nagyon és nem sokáig. Egyszerre megint csak Pál felé fordult Péter és kedves mosolyt forgatott meg a bajusza alatt:

— Emlékszel-e még, Pali, arra a kis versre, amit a pálfai oskolában tanulgattunk?

— Melyikre?

Es Péter, halkan, — mintha a miatyánkot mondaná, — igy nótázta ki a verset:

ELÉBB LESZ A KISBETŰ, AZUTÁN A NAGYBETŰ.

GENGE MAGBUL A DIÓFA, SZÉP, KORONÁS TETEJŰ.

AZON TEREM A DIÓ, TIZENHÁROM MILLIÓ

S MÉG HOZZÁ A TETEJIBE FÉSZKET IS RAK A RIGÓ.

Igennagyot szippantott erre Pál szutykosodó pipájából és csak ennyit mondott rá:

— Most látom csak igazában, hogy milyen bölcsen kimódolta ezt a kis verset az a szegény öreg tanító.

TARNÓCY ÁRPÁD.

Vegyük példának magát a mi Egyesületünket, a Verhovay Segély Egyletet. Ha tüzetesen vizsgáljuk annak körülményeit, úgy meg kell állapítanunk, hogy fennállását a tagjaival kötött kölcsönös szerződés biztosítja, amelyben adósságot vállal magára az Egyesületben élő közösség az egyes tagokkal szemben s ugyancsak azt cselekszik a tagok, a közösséggel szemben.

Ezeket a szerződésben kikötött kapitális adósság teljesítéseket több más kisebb adósság is terheli, amelyek vagy külön-kiilön, vagy egyetemlegesen kötelezők.

Alkalomszer üs ég énéi fogva, kiveszem alapszabályunkból azt a rendelkezést, amely azzal adóztatja meg a Verhovay Segély Egyletnek összességét, annak egyedeit, hogy terjesszék itt a magyar kultúrát. Szándékosan adóztatásnak neveztem és nem kötelesség teljesítésnek írtam azt, mivel nem vagyunk mi abban a helyzetben, hogy tovább tudjuk adni azt a magyar kultúrát, amely kiválóságánál fogva az emberiséget érdekli. Segítenünk kell tehát úgy anyagilag, mint erkölcsileg olyan alkalmat, amelyben arra hivatott egyének domborítják ki mind azt a szépet és kívánatosat, amely a magyar kultúrának egyik, vagy másik ágában található.

Akik lapunkat valamelyes érdeklődéssel kisérik. azok megjegyezhették, hogy Bartók Béla zeneköltő és zongoraművész Pittsburghban 1940 április 17-én tartandó hangversenyét többször leközöltük s ehhez még hozzá kell tennem, hogy az a hangverseny csak úgy jöhetett létre, ha Mi, a Verhovayak, kellő támogatásunkat a vállalkozáshoz megadjuk.

Nemcsak Bartók Bélának világhírt szerzett művészete s a vele együtt kiváló tehetségéről ismert Arányi Ferenc professzornak közreműködése segített bennünket abban az elhatározásban, hogy a hangversenyt lehetővé tegyük; mert hiszen Pittsburgh városának nagy közönsége arról is-