Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-03-21 / 12. szám
1940 Március 21. I/ITTLE I ito _Verhomyak Lapja 15-ik Oldal JULIUS SNttZtR BY BABE.K STARS ON PARADE By TONI ROSSETT HiM* A TRUE COMBINE OF'BRAINS AND BEAUTY* MISS LANDI IS A STAR OF STAGE AMD SCREEN-SHE ALŐO WRITES PLAYS AND BOOKS - ONE OF THE BOOKS SHE WROTE A FEW YEARS AGO WAS A* BEST SELLER* - FEW KNOW IT. BUT ELIS6A LANDI COMES OF ARISTOCRATIC STOCK. AND IS A GENUINE COUNTESS/ THE HANDSOME MICHtEL WrtWiN POSED FOR MAGAZINE ILLUSTRATORS BEFORE HE BECAME A MCME STAR. HIS WAS AREAL STORY OF 'FROM RAGS TO RICHES'- HE WAS ONCE ACTUALLY DOWN TO HIS LAST £74 -HEDESERVES A LOT OF CREDIT FOR HIS COURAGE IN THE FACE OF ADVERSITYHE WAS DOWN BUT NEVER OUT.1 MICHAEL DOES NOT LOOK BACK AT THE OLD DAYS WHEN HE WAS BROKE WITH TOO MUCH RESENTMENT BECAUSE. A6 HE SAY5.IT MADE HIM WORK ALL THE HARDER........ SCORED HIS FIRST HIT IN THE BROADWAY PLAY'WIWTERSET*- AS IN THE CASE OF MICHAEL WHALEN.TT WAS ALSO TOUGH SLEDDING FOR MEREDITH AT THE STARTHE HAD ALL KINDS OF JOBS, AND ONCE WORKED AS A CLERK BEHIND THE COUNTER OF A NY DEPARTMENT STORE. HE IS WORKING IN PICTURES NOW; BUT BURGESS SAYS HE'LL NEVER. REALLY FORSAKE HIS FIRST THE THEATRE / HE IS FOND OF KINDS OF ANIMALS .... 44 MAGYAROK CSILLAGA MAGYAROK CSILLAGA 41 nem rikkantotta magát ámulatában s örömében, mikor Beő apót látta a tisztásra robbanni az ijjászokkal. Hirtelenében az villámlott át a fején, hogy talán Bogárka vette rá valahogy az öreget: jöjjön utána s vezesse át a Bakonyon. Már a szája is nyilt, hogy kiáltson neki, mikor valami ösztön megdermesztette. Beő kutató tekintetében, ahogy körülvizslatott a tisztáson s csaknem azonnal a nagy fának szökkent, vad rikkantásaiban, amint a nyilat és a tarisznyát félelmes gyorsasággal meglátta s fölkapta, Dőli borzadva érezte meg a halált. Annál rémitőbb volt ez a megérzés, mert fogalma se lehetett az okáról. Beő morogva lovagolta körül a tölgyet, szeme elé emelt tenyere alól kémlelve felfelé. Dölit szinte perzselte a sasszemek kegyetlen sugara, mintha a meztelen bőrén siklana végig. Állhatatosan, sokáig, minden oldalról folyt ez a vizsgálat. De a faórjás hü maradt, körülölelte, eltakarta s dermedt csendet parancsolt minden levelére. Végre leugrott Beő a lóról, odatappogott a fához s a törzset kezdte apróra fürkészni: nincs-e rajta valami jele a kapaszkodásnak? A repedezett kéreg azonban ép volt s régi, száradt hegei megcsalták Beő okos szemeit. A kampós botra pedig a legokosabb ember sem gondolhat hirtelenében. De Beő nem az az ember volt, aki feladja a küzdelmet. — Lőjjétek a fát! — mordult az ijjászokra. Dőli Istennek ajánlotta szegény lelkét, lehunyta szemeit s odasimult az ághoz, mint egy gyermek. — Isten veled, Bogárka! — gondolta s még egyszer mosoly villant el az arcán a halálváró kin görcse előtt. Az ijjászok hátrafaroltatták lovaikat s jobbról-balról nagy rendszerességgel kezdték nyilazni a lombkoronát, alulról felfelé. Dőli hunyt szemmel hallgatta a vesszők süvöltését maga előtt, előbb mélyen, «aztán magasabban, közeledve. Némelyik csattanva vágódott a törzsbe, ágakba, apró szilánkokat röpitve széjjel. Jóságos öregisten! ... Erre nem gondolt... a Bakony duvadaira! ... Elszántan vetette hátát a faderéknak s csapásra lendítette a botot. De az a valami nem támad. Nyöszörög keservesen s mint a kutya, lapulva sunnyog ismét közelebb. Most kiveszi alakját Dőli a homályban Fiatal farkasszuka. Füleit félénken hátracsapta, farkát a földön huzza maga után s könyörögve pislant fel ijedt szemével. Tán a tarisznya szaga csábitotta ide?... De miért közeledett hozzá igy s nyalogatta a kezét?... Nem igy kezdi a toportyán, ha valakinek a torkához akar kapni. — Biztosan sebes! — villámlott fel Dőli fejében az igazság. Leeresztette a botot, közeledett. A faikas nem húzódott vissza. Lapult, nyöszörgőit s fejét csüggedten ejtette az ember lábához. — De megjuháztál! — ásított Dőli. — Mifenét tegyek veled? Lekuporodott melléje, meregette szemét a vibráló homályban. Egyszerre meglátta a nyilat a vad oldalában. Tolla töredezett volt, nyilván minden fatörzshöz odadörgölte a nyomoru, hogy kirázza magából. Közben sok vért veszíthetett, most is fekete csomóban alvad a seb szája körül. Elég mélyen járt a vessző, de nem halálosan. Csak szörnyen legyengítette a komát. — Nő, te, — szólt neki Dőli — én kihúzom, ha akarod. De az istenedet, hozzá ne kapj a kezemhez, mer akkor agyonváglak! Nem az. Ahogy hozzányúlt, csak elfeküdt szépen a farkas a jobbik oldalán, mereven kinyújtotta a lábait, fejét elfektette az avaron s még a szemét is lehunyta. Úgy várakozott, csendesen nyöszörögve. Dőli hát odatérdelt, balkeze két ujja közé fogta a vesszőt, tenyerével lenyomta a seb peremét, jobbjával óvatosan megmozgatta s szép lassacskán kihúzta a nyilat.
