Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-03-21 / 12. szám
VOL. XXIII. ÉVFOLYAM 1940 MÁRCIUS 21. NO. 12. SZÁM PIROS TOJÁS VÁJJON mire gondoltál, kedves testvérem az Urban, abban a pillanatban, amikor először esett szemed pillantása erre a rajzra? Háborúra? Békére? Nagypéntekre? Husvétra? A bőrünkre kockázó földi sorsokra? Avagy szülőhazánk régi szép, pirostojásos, liliomos husvétjaira? s Tudom, sok-sokezer mindenféle gondolatot váltott ki a Verhovay portákon ez a rajz, ami alá azt irtana titulusnak, hogy “PIROS TOJÁS.” Ej no, miért is? Bizonyosan azért, hogy a magam gondolatát mingyárt a címben is eláruljam. Nem tagadom, jó adag keserűség felhözte be a lelkem, amikor liliomos husvét eme “himestojására” keresztet rajzoltam és a keresztre, — Jézus szenvedéseinek emlékezetével és az 1940-es dátum feljegyzésével, — felfeszitettem az ifjúságot. De vájjon, én-e? A husvét újra itt van és bizonyosan sokan gondolunk ma nehéz szívvel a régi szép magyar husvétok emlékeire. A mi drága szülőföldünk, a kis magyar falvak nagyheti bánataira és örömeire. A nagypénteki gyászra, a harangok elnémulására, öreg harangozok bus kerepeseire, a nagyszombati lobogós feltámadásokra, húsvéti sonkára, arany kalácsra, kotló tyúkra, pityegö kiscsirkékre, napesti békakoncertekre, gimeskutakra, rózsavízre, legények-lányok viháncolására, uj harangkondulásra és hát ... a piros tojásra. És most, bizony most! . . . Ha a földi husvét fölött van egy másik husvét valahol a végtelen magasságban, most csak az lehet liliomos. Csak a felhők fölötti tiszta égikékben lehet most olyan husvét, ahol kinyílik a liliom, az ibolya és ahol boldogságot festenek a piros tojásra. És onnan bizonyosan szintén úgy látják most ezt a borúban tekergő szerencsétlen planétát, mint ahogy én látom: vérpiros tojásnak, keresztrefeszitett életekkel, a minden örömétől és reménységétől megfosztott ifjúsággal, hervadozó liliomokkal, jövőtlen jövendővel, daltalan dalokkal, örömtelen husvéttal és a földkerekség minden népének nagypénteki szorongásával “ékesítve”. És az én szivem is megszorongott, amikor húsvéti vágyakozásaimban a kis magyar falvak és minden más világszegletek nagyheti bánataira és örömeire gondoltam és a mai ifjúság sorsának szemléletében olyan bátortalan csengéssel hangzik most fülembe parádés emléke ennek a vigasztaló kőrusos éneknek: H AJ.LELU JA, HALLELUJA, FIÁK, LÁNYOK, ZENGJETEK % MENNY URÁNAK ÉNEKET, KI A HALÁLT GYŐZTE MEG! És . . . mégis, mégis lesz feltámadás! TARNÓCY ÁRPÁD. Jövel Husvét! Amikor ezeket a sorokat irom, még a legszigorúbb állapotában vau a nagyböjt. A velem egy hiten nevelkedett róin.ai katolikusok asztalán ott párolog a ciberelé s tányérjukon nyikorog a hagymakarikákkal körülteremtettézett nyers, savanyu káposzta . . . Mondjuk, hogy nem volna már muszáj ilyen soványságokkal hitünket kimutatnunk, mert hiszen a böjtnek szorosabb parancsán is tágított az idő; meg az amerikai helyzetünk is olyan, hogy néni kell félteni a Husvét tisztességét abban az esetben, ha hamarabb érkezik rendeltetési helyére a kamrában felakasztott sonka, mint amikor már elhangzott az ünnepnek kezdetét jelentő “Alleluja”! Mégis belekivánkozunk a táplálkozásnak ebbe a soványabb állapotába, mivel rákényszerit arra az a megszokás s a megszokásokban szívesen elmulató lélek . . . Nekünk, az embertömegeket kitevőknek különösen is várvavárt a Husvét misztériumában rejlő léleknyugtatás, mert hiszen feltámadással biztat minket, akiknek pedig csak megnyujtott halódás az élet, — a pólya rongyaitól — a koponsó odvas deszkáinak ránkborulásáig : . . Mert hát mi is az, ami a miénk? . . , Miénk az első tanításnak kétségbeejtő oktatása, az egyetlenül tagadhatatlan igazság — hogy meghalunk! Beledülnénk-e ép ésszel abba az igába, amelyet vonszolnunk kell, ha nem érlelődnék meg bennünk az a bizodalom, hogy ezután a most létező földi élet után jön egy jobb, egy boldogabb élet, amelyben a legnyomorultabb, az itt legtöbbet szenvedő kapja meg ott a merész képzeletet is felülmúló felséges nyugalmat? ... — azt mondom, hogy nem! Nem is volna meg nagyrészünkben hozzá az erő annak az útnak a megjárásához, amely születésünkkel kezdődve, a sírunkig húzódik, ha nem volna hitünk a feltámadásban s abban az erős meggyőződésben, hogy Krisztus kinszenvedése és az örök halál feletti győzedelme minket is megváltott attól, ami lelkünk legnagyobb rettegésének okozója, — a teljes megsemmisülés gondolatától. Ösmerem én s velem együtt sokan az erő és anyag elméletében erősítő gondolatokat, mit is tudnék annak ellene vetni, hogy a kifejtett erők azon mód rá vannak telekelve a földgolyóbisra, éppen úgy, mint a molekulák apróságaiból összeverődött jelentős anyag: — mégis állítom ezzel szemben, hogy ez az elmélet nem vezet el ahhoz az Allelujázó feltámadáshoz, amelyet minden okoskodás nélkül kielégítőbbnek érez a kerésztény világ véges embere. Nekünk hitünk van, — s a hit mindenkor áldozatokat követel. Innen van, hogy még akkor is, amidőn már Archimedesi csavaroktól nincs mit félnünk, — mégis böjtölésben áldozunk a feltámadásba vetett hitünknek. A böjt megtartóztatásával lesoványitott jövőnek elgondolása, amibe most fejem elfárad s a feltámadást ígérő Husvétnak éltető melege, ami az agyamat füti . . . Úgy is érzem, hogy imádkoznom kellene szivekhez, telkekhez felható fohászkodással, amelynek erősségét megadhatnák azok, akik az életben s annak sorsában velem osztályosok: akiknek “DOLGOZZ!” a nevük és akiknek karjuk izma az egyedüli örökségük, de a hámbafogott természeti erők mellett értékükben ezek is semmivé zsugorodnak. Az volna a könyörgésem, hogy ők mind éreznék és akarnák velem, hogy hozzon a husvét igazi feltámadást itt a földön s ne legyen örökböjt a népek élete! Mert hiszen a böjtnek hosszúsága után Husvétnak kell következnie, mivel meg vagyon Írva, hogy vala hét “sovány” és hét “kövér" . . . Tudom, hogy a hangom gyönge, nem is érhet el azok füléhez, akik hozzám közel nem állanak s igy csak azokhoz emelem szavam, akik nyelvük és vérségi ágon engem megértenek. Azokat kérem, akik hivatva vannak közöttünk a hitet megtartani, hogy a Husvétnak hajnalán szemünk elől ne takarják el azt a királyfi gyöngéden megszött plundrájával, — s a feltámadás isteni misztériumát ne oszlassák el — Ferenc József gyarlóságainak magasztalásával . . . Mi Verhovayak egyrésze vagyunk annak az 50 milliós számban megboldogitott “alattvalók’’-nak, akik vándorbotot fogtunk kezünkbe a Habsburg Dinasztia “felséges” és “dicsőített” uralkodásának következtében . . . Ne tessék, — mert becsületünk elleni merénylet az amerikai, de különösen is megnevezve a Verhovay Magyarok hitét kísértésnek kitenni Husvét jöttén! Mivel r»i apáink hitében élünk és tisztességes amerikai polgárok lévén, bizton tudjuk az emberekhez eljövendő Husvétnak feltámadását; — igaz, hogy egy gyöngéd “királyfi" nélkül! DARAGÓ JÓZSEF. átírná MUMM
