Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-03-14 / 11. szám
TWO SECTIONS (Verhovay Journal) VOL. XXIII. ÉVFOLYAM 1940 MÁRCIUS 14. NO. 11. SZÁM Y i: IK II O V A Y S T A K VERHOVAY Miska “Szemszurónak” nevezte el a maga kis tanyáját,'merthogy, amikor földkóatolóban járt erre, igazán “szemet szúrt neki" ez a szép, borjuhátu kis földszegély. Olyan volt ez egészen, mint a gibárdi “Kántordülö", amire majd egy emberöltőn át gyűjtögetett boldogult édesapja — Isten nyugosztalja halóporában- — de még sem tudta megszerezni. Azért nem, mert bizony ahhoz, hogy négy-öt hold árát összehordja, nem elég egy zsellérember élete. De itt, hát itt, mégis csak összekerült valahogy a "Szemszuró’’ földi ára, az égbelit meg könnyen leimádkozta, mert az Isten mégiscsak olcsóbban adja az áldást a szegényemberre, mint az ákerekre mért földek urai. Mostmár csak arra várt, hogy legalább a déli oldal felszikkadjon úgy ahogy, mert nagyon nagyon rájött már a tavaszi munka vágya. Igaz, hogy még messze volt a szántás ideje, dehát nem olyan volt ám a Szemszuró, mint más tanya. Talán az egész nagy határban innen csurgott el legelőbb a tél lucskos keserve. És olyan más volt már a csillag is, a szél is, a kisfia szemefénye is, mint hetekkel ezelőtt, amikor még fehér süveget hordott a Szemszuró .... Hát Benedekre, amire amúgy is virágvasárnap következett már, kihúzatta a traktort téli szállásáról és hozzáakasztotta a négyesekét. — Isten nevében! — mondta vidáman és nekizörgött a tavaszodó, borzas déli dűlőnek. A megfakult táblákon galambok moszatoltak, a levegöégben frissülő madarak viháncoltak, a szivében meg, — mint a traktor motorja, — zakatolni kezdett a földbölgyurt magyar drága, piros vére s ahogy az eléjeb'oruló szép, barna földet csodálgatta, megintcsak eszébe jutott a Kántordülö, ahol maga is szántogatott már nemegyszer, — persze a gerófnak, — és bizony két ökörrel, két gombosszarvu, hattyufehér gyönyörű állattal, ej . . . hogy is hitták csak no? Az ám: Csákó meg Bimbó. V Valami különös, nótás érzés futott át rajta úgy, mint a hideglelés. Elébb megborzongott egykicsit tőle, azután nagy melegség lepte el a szivét és egyszeribe ibolyák nőttek ki a Szemszuró süvegén, kongó harangszó ült a szelekre s a traktor zúgásába kedvesen beleénekelt. Még fel se nyílt a szája az ánglius pipa csutorátlan csutorájáról, mégis igen értelmesen buzogott el tőle a dal: AHOL SZÁNTOK, BÚZA TEREM. BÚZA TEREM, DE NEM NEKEM. MINEK IS AZ A SZEGÉNYNEK? A- BÁNAT IS JÓ KENYÉRNEK. Elismételte vagy háromszor a nótát aztán — hogy egykicsit megkönnyeződött a szeme. — inkább belelátott már a meriyei légbe, ahol, mint a délibáb, — ott fehérlett már a kétökörrel szántogató földnélküli Miska is. Es —mint valami régi, régi hívogató emlék, — fülébe csendült a saját legényes hangja: “Cselő ide be, Csákóóóó!” De most a traktor zúgott alatta, az eke mögötte, a Szemszuró földi távlatában nem szekerek zörögtek, de autók robogtak a palatáblás, rücsöktelen utón és úgy harangoztak az Istennek valahol Connellsvillen, mintha a harangot félrevernék, hát: lerázta valahogy magáról ezt a léleksilányitó és mégis olyan nagyon melengető lelki subát. Éppen fordult, keményen lenyomta a “klaccsot” és rámosolygott Szemszuróra. De azért mégis a két ökörre gondolt és . . . a grófra. Jöjj el ismét Március Idusa! A lángokban álló ven Európát egyre forróbb láz nyugtalanítja es a tengeren túlról mintha milliók és milliók rémült szeméből valami rettenetes katasztrófa sejtése döbbenne felénk... Éppen a mai napon itt van annak a Márciusnak a kilencvenkettedik évfordulója, mely elhozta a “történelem tavaszát" ... 18'i8-ban odaát száguldó vihar seperte végig a szolgaság sötét földjét és mindenütt, ahol bilincsek között és jogtalanságban vergődött a nép, felrobbantotta az alvó, de örök és kiolthatatlan lángot___ Belepte magáról láncát a nép és belekiáltotta a zsarnokság fekete éjszakájába a hajnali ébresztőt: “Szabadság, egyenlőség, testvériség!" Szépséges megmozdulás volt az, mert az eszmék ama tüzviharában uj korszak kezdődött, melyről azt hittük, hogy soká fog tartani... Ennek az uj korszaknak tündöklő lapjain olt pirosuk a magyar nép vére, amely bőven ömlött, hogy megszabaduljon az osztrák abszolutizmus láncaiból, a jobbágyság gyalázatából és hogy szabad legyen mini nép és nemzet. — Netnzetségiink tehát az I8j8-iki szabadságharcában karddal és véres betűkkel irta be a léthez való jogát a világtörlénelembe — s a világ tudomást is szerzett létezéséről. Március lö-ike és a szabadságharc nélkül, mint elkorcsult, nagy múltjáról meg feledkezett népet, örökre levakarták volna a térképről. — .Íz osztrák magyar monarchia szétomlása óta napfényre került történelmi bizonyítékok alapján megállapíthatjuk azt is, hogy Bécsben lisyj-ben egy erősen központosító és németesitő irány kerekedett felül és Magyarország a leigázást és az örökös tartományok közé való beolvasztást nem kerülhette volna el, ha nem vívja meg szabadságharcát. De csodákat müveit J8j8-ban és 18-jO-ben Magyarország nagylelkű népe — és legendás szabadságharcát csak idegen segítséggel tiporhatta le a császári A usztria az orosz cári diktatúra "önkéntesei"-vei! ... Jól az elménkbe kell mindezeket vésnünk, hogy tisztán láthassunk a jelenben, midőn ugyanazon formában, csak más név alatt és ha sandán Is, de nemzetségünkre ismét kajánul rávigyorog a német diktatúra. De ne féltsük a mi nemzetségünket!... A magyarnak nem kell a diktatúra, mert nemzetségünk nagyon is jé>l tudja, hogy mit jelent ez a gyűlölt és oly sokszor megátkozott szó és fogalom!! A diktatúráknak első dolguk eltiporni a gondolatszabadságot, a sajtószabadságot, a szólásszabadságot. Néma börtönné alakítják át a leigázott, szerencsétlen országot, ahol csak egy parancs lehet: a vezér parancsa és a népnek csak egyetlen joga van, csak egyetlen joga lehet: engedelmeskedni!... _ Szörnyűség elgondolni, hogy mivé lenne a világ, — mivé lenne benne az emberi önérzet, mivé lenne minden fogalom, ami szép s a szivnek-léteknek kedves, ha uralomra kerülne a diktatúra önkénye, erőszaka . . . Gélemnek öntudatlan alakja gyanánt tennének, vagy rombolnának a diktátori hatalom szörnyű igérésének hatása alatt a népek . . . . s összeomlana bennük minden, anji emberi! Ne áltassuk magunkat bódulatos jelszavakkal, mert az igazság az, hogy a diktatúrák erőszaka a népet öli meg, amikor megöli a szabadságot. Tehát a hazát öli meg, mert a haza — maga a nép, a nemzetség! Igen, mert a földet a nép műveli, a nép dolgozik a bányákban, gyárakban, műhelyekben, a történelmet a nép csinálja, a nyelvel a kultúrát a nép őrzi, az ősi néptalajból virágzik ki minden érték és minden erő, ami hazát teremt, véd és tart fönn ... Ha elpusztul a nép, nincs többé haza!! ... — Megérkezett egy nagy nap kilencvenkettedik évfordulója i most keblünk mélyéből csak egy sóhaj, egy vágy törhet elő: “Jöjj el ismét Március Idusa, — ha szükségünk lesz Kád!!!...." Ki láthat bele a bizonytalan jövőbe!!... Ma még nem mondhatjuk meg, mit hoz a háborús tavasz, de azt tudjuk, hogy Európa meggyötört és a leigázás veszélyének, vagy a már leigázott népeinek szüksége lesz ismét Március Idusára.... Jöjj el hát ismét Március Idusa, hogy utánad eljöhessen a BÉKE is ... —- A BÉKE!!!... Igen, mert a mostani izzón kavargó, hazug álmok napjaiban beszélnek békéről is . . . Mi sem kívánunk mást még akkor sem, ha idézzük Március Idusának lángoló szellemét!!.... — De ismerve a jelent és napjaink nagy aktuális kérdéseit, problémáit, ma sem tehetünk mást, mint amit Petőfi Sándor tett akkor: azokban a tavaszra fordult húsvéti napokban, aki Európa süket fülébe kiáltotta: “Békét, békét a világnak, De ne zsarnok-kénytől, — Békét csupán a szabadság Fölszentelt kezéből!... Majd ha igy lesz a világon Általános béke, Vessük akkor fegyverünket Tenger fenekére!1 .... • , TARNÓCY ÁRPÁD. DARAGÓ JÓZSEF
