Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-02-15 / 7. szám
Irta: Matolay Tibor (Folytatás) A magas, többemeletes paloták be_ vannak omolva, csak a templomok és az emlékművek maradtak épségben. Az obeliszkeken különös, soha nem látott Írásjelekkel telerótt sorok tanúskodnak egy régi, ismeretlen kultúráról. A paloták és a templomok belső falait remek faragások díszítik. Az uccák tele vannak kőtörmelékkel, ami azt bizonyítaná, hogy a várost földrengés pusztította el. A város környékén egy magányos palota áll s ez az épület csodálatosképpen teljesen sértetlen maradt. A palotába 250 lépcsőfok vezet fel s bejáratát hatalmas stela díszíti. Egy portugál kalandor aranypénzt is talált a romok közt... A délamerikai levéltárakban több erről szóló kéziratos jelentés is akad. Egy ilyen kézirat nyomán indult útnak néhány évvel ezelőtt az angol Fawoett ezredes is, a Mato Grossotól északnyugatra elterülő ősvadonba. A szenzációt hajhászók Atlantis nyomára bukkannak ezekben a titkos jelentésekben. A józanul ítélő amerikanista, aki ismeri a conquista igazi arcát, tudja, hogy ezek a “jelentések” — hazugságok: színes hazugságok s arra voltak jók, mint a horgon a csalétek. Bányákat kutattak ezek a kalandorok az ősvadonban, de rendszerint kifogyott a pénzük s nem folytathatták a kutatást. A tőkéseket és a vállalkozókedvű kisérő katonákat be kellett valamivel ugrasztani. Igen alkalmas volt erre a legendás him Ciudad de los Césares! S amikor már a város hire nem vonzott s mind többen és többen akadtak, akik nem hittek többé a százados legendákban, el kellett hiresztelni, hogy a város mégis csak megvan, meg is találták már s a kincseit könnyű szerrel lehet zsebre tenni, mert elpusztult s egy lélek sem lakja a falakat, hacsak nem a kígyók, a denevérek és egyéb efféle vérszopók. S ugyan ki ijedne meg a kígyóktól, amikor arannyal tömheti meg bőriszákját? Azonban igaznak kell elismernünk azt, hogy az inka kultúra határait még ma sem ismerjük pontosan s Brasil belsejében még meglepetésekkel számolhatunk. Az ismeretlen őserdőkben, a belső- és a külső trópusok vadonaiban, az Andok keleti lejtőin, a Yungákon, még találhatunk hatalmas romokra, hiszen alig pár éve annak, hogy repülőfelvételekkel sikerült kimutatni, hogy egy, a kínai falnál is hosszabb és hatalmasabb védmü húzódik végig Peru keleti hegyvidékén s ez az óriási fal valószínűleg a világ egyik legnagyobb építménye. Ez a védmü azonban nem inka építmény. Annál sokkal régibb. Valószínű, hogy az úgynevezett Tiahuanaco kultúrához tartozik, amely hosszú századokkal, talán évezredekkel is megelőzte az inka kultúra fénykorát. Kik ellen építették ezeket a hatalmas falakat? Az őserdőben lakó primitiv törzsek ellen aligha. Ezek a törzsek nem mozdulnak ki az erdőből. És hódi tó hadjáratuk sem jelentett volna komoly veszélyt a fensiklakó népek számára. A brasili erdők mélyén tehát egy ismeretlen kultúra nyomait keresni nem okvetlenül bolond gondolat. Ezek a kutatások azonban igen nagy nehézséggel járnak. Csak a repülőgépekben bizhatunk. A légi fotográfia elárulja a talaj legkisebb egyenetlenségét is. A romok felé nőtt erdő kimagaslik ezeken a képeken s az erdő szine, összetétele is más. Egy romvárost, — ha még oly régiek is a romok, — az egybefüggő lombkorona sávozottságáról hamar fel lehet ismerni. Peruban évről-évre szaporodik az ily módon felfedezett romok száma. Már sokkal többről tudunk, mint amennyit gyalogosan is fel kerestek az ősrégészek a légi fotográfiák útmutatásai nyomán. Kiásásuk, feltárásuk s tudományos feldolgozásuk még hátra van. Tekintve, hogy a délamerikai államok szegények s a kutatásokat csak néhány Egyesült Allamok-beli egyetem és tudományos intézmény végzi, hosszú időbe fog kerülni, mig az indián ősmüveltségről világosabb képet nyerhetünk. Talán akkor megoldódik Ciudad de los Césares problémája is s ki fog tűnni, hogy a legendának mégis csak volt valamilyen magja. KÖZÉPAMERIKAI INDIÁN ŐSKULTURÁK PUSZTULÁSA a hódítás kettős arca Mexico meghódítójának, Hemandónak, Cortés ősei bizonyosan résztvettek a mórok ellen vívott százados küzdelemben, mert öröklött hajlamra vall az a fanatizmus, amivel Cortés az indián őskulturák kőbe vésett emlékeit, a templomokat és istenszobrokat pusztította. Azonban tévedés volna azt hinni, hogy Cortés gyáván visszaélt a hódítás jogával s csak akkor rombolt, amikor már lábánál hevert a legyőzött azrt.ec birodalom. Fray Motolinia Írja hires tudósításában: “Isten adott merészséget és lelkierőt a marquésnek, hogy ledöntse és szétrombolja Mexico leghíresebb istenszobrát, amelyek között akadtak 15 lábnál magasabb, igen súlyos kőbálványok is, ám ő egy vasdoronggal kiverte az istenek szemét és szétzúzta koponyájukat s amikor készen állottak arra, hogy ledöntsék a bálványokat, Mexico hatalmas uralkodója, Monteczuma megüzente Cortésnek, hogy érinteni se merészelje isteneit, ment azonnal megöleti őt és minden keresztényt; a kapitány társai felé fordult s emelkedett lélekkel, siró hangon igy szólt: Testvéreim, számoljunk le életünkkel, Isten dicsőségére itt veszünk, de bálványokat senki se imádjon! — majd az uralkodó követeinek azt felelte, hogy életét kockára vetve sem hagy fel azzal, amit elkezdett, mert a bálványok nem istenek, hanem az ördög démoni arca mására faragott kövek...” Ez az egykorú feljegyzés fogalmat ad Cor- Ités fanatizmusáról, de megismerjük a félelmet nem ismerő, hitéhez hü katona lelkivilágát is, aki az egyik pillanatban az arany után sóvárog, hirt, dicsőséget, rangot, hatalmat csikar ki a sorstól, ám a másik pillanatban az őske resztények megnyugvásával dobja oda akár az életét is Krisztus dicsőségére. A conquisbanak ezzel a kettős arcával állandóan találkozunk, ha figyelemmel s előítéletektől szabadon olvassuk az egykorú krónikákat. A TEMPLOMROMBOLÓ INDIÁN IFJÚSÁG 1526-ban egy nevezetes Írást küldött Cortés Spanyolországba. Ez az irás a mexicoi papság, különösen pedig a franciskánus barátok írásba foglalt véleménye arról, hogy miféle üdvös rendelkezések foganatosítását kell kérni a spanyol udvartól a korona uj országának, Nueva Espana-nak érdekében. A papság “véleménye” 14 fejezetre oszlik. Minket itt csak kettő érdekel. Az egyik fejezetben azt kívánják a barátok, hogy minden keresztény birtokos köteleztessék a birtokán található indián templomok lerombolására, a másik pedig annak elrendelését kéri, hogy ha valahol kolostor épül, az egész tartomány vegye ki részét az építés munkájából, akkor is, ha áll már más templom azon a környéken s kéri, hogy mindaddig, amig a koűostor fel nem épül, a keresztény és a benszülött birtokosok ne építhessenek más rendeltetésű épületeket. A franciskánusok be sem várták a “vélemény”-re érkező királyi választ, de cselekedtek! Fray Mendieta az “Indián eklézsiák történetében” megírja, hogy már 1525-ben megegyeztek a barátok egymás közt a maguk szakállára a — bálványimádás kiirtásának egységes módszereiben. Minden tartományban megkezdték az indián templomok felperzselésének, szétverésének, majd földig való rombolásának munkáját, bár igen sokszor életök is veszedelemben forgott. A rombolást Texcocoban kezdték el, ahol a legendáshírű, tornyokkal ékesített indián templomok hirdették az ősvallás tekintélyét, majd nemsokára sok került Tenochtitlan, a mai Mexico, Tlaxcala és Huexotzingo ősi szentélyeire is. A barátok a gondjaira bízott indián ifjúságot is magukkal vitték s a köznép is segítségükre volt a rombolásban, mert tanúságot kívánt tenni uj hijte mellett. A rombolásban résztvevő gyermekek között szép számmal akadtak előkelő indián nemesek, törzsfők, főemberek, tudósok, papok és hadvezérek fiai, kiket — mint Fray Mendieta megjegyzi — “Isten a gigászok erejével ajándékozott meg” — hogy önkezükkel rombolják le mindazt, amit apáik építettek... Pater Sahagun “Nueva Espana története” cimü nagybecsű forrásmunkájában részletesen leírja, hogy a papság, az indián előkelők gyermekeinek óriási tömegével, kiket gondosan neveltek a kolostorok zárt falai között s a köznép gyermekeinek élén, akiket csak a hitágazatokra tanitgattak az iskolák udvarain, felkereste a környéken található szentélyeket s rövid napok leforgása alatt földig rombolták azokat úgy, hogy még nyomuk sem maradt* (Folytatása következik.)
