Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)

1937-10-14 / 42. szám

6-ik oldal 1937 október 14 IWrhovayokJgpja-AZ ÓHAZA ISMÉT TÁRT KAROKKAL^ VÁRJA A VERHOVAY KÖVETEKET Lapzáratkor kaptuk az alábbi rövid 15 soros, szép kis kábelértesitést Budapestről, mely több magyar lapban je­lent meg és szép elismerés ez mindnyájunk számára! — “TÁRT KAROKKAL VÁRJUK ŐKET! Hó­napok óta készülődtek a Verhovay Egyesület tag­jai az Ó-hazába s a Verhovayak Lapja, ez a lelkes, színes, izig-vérig magyar újság hónapok óta ötletesebbnél-ötlete­­sebb képekkel és cikkekkel készítette elő a lelke­ket a nagy útra s a nagy ünnepre a magyar fővárosba való érkezésre. Minden magyar szív megdobbant, amikor megérkeztek Magyar-Amerika derék követei, akik ma már csaknem mindannyian ismét visszatértek oda, ahol kenye­rüket keresik — uj hazájukba, ahol azonban a kibontott zászlót nem göngyölik össze a Verhovay, vezérek, mert máris készülnek az uj örömbe és dicsőségre, a szentistváni évre: az eucharisztikus esztendőre, a külföldi Magyarok Világkongresszusára . A magyar nép pedig tárt karok­kal várja és fogadja őket, mint testvér a testvért.” E rövid, de oly kedves, vendéghivogató kábelsorokra röviden mi is csak azt üzenjük: — Igen, — rokoni látogatásra készülünk a jövő nyár­ra s ott is leszünk! — és a Verhovayak megduplázzák azt a számot, — melyben kifejeződött a testvéri összekapcso­lódásnak közvetlensége ! ! 1 Három Verhovay sta HÁROM VERHOVAY díjnyertes fiatalember uta­zott el ma Budapestről. Galya József New Yorkból, Lang István Bethlehem, Pa.­­ból és fij Olexo János Neltleton, Pa.-hói. Boldog heteket töltöttek ebben az országban. Lang és Olexo most jártak elő­ször Magyarországban, A- merikában születtek a Ver­hovay verseny jóvoltából is­merkedhettek meg rokonaik­kal, akikről eddig csak be­szélni hallottak. Bejártak itt sok vidéket, szórakoztak és tanultak, ta­­jiasztaltak és egy életre szó­ló élménnyel mentek most vissza a munkaországba. Galya József a new yorki hölgyek haját rendben tar­tani, Lang István vegyésze­ti munkáját folytatni és ifj. Olexo János pedig a nettle­­toni bánya sötétjében a bá­nyászlámpa pislákoló fénye mellett gondol majd bizto­san nagyon sokat a magyar­­országi, budapesti szép na­pokra. Szivükbe, lelkűkbe zárták mind a hárman Magyaror­szágot. Meghatódottak, amikor ott állunk a keleti pélyaud­­varon a vonat indulása előtt. Galya Józsefet csinos kis lány kisérte ki, úgy hiszem rokon, de mindenesetre nem volt könnyű dolog a búcsú. — Eljövök jövőre is — mondogatja — olyan jó volt itthon lenni. Biztos vagyok benne, hogy a Verhovay Se­gély Egylet az idei nagysi­kerű verseny után jövőre új­ra rendez versenyt és én ab­ban újra dolgozni fogok. New Yorkban olyan nagyon sok magyar van, hogy közü­lük biztosan össze szedek majd annyi uj tagot, hogy visszajöhessek jövőre Ma­gyarországba. Nagyon sze­retném, ha sikerülne szárni­­tásom. — Igazán hálásaknak kell lennünk, akiket a Verhovay Segély Egylet eljuttatott az óhazába, mert bizony ha nem lett volna a versenyre alkalmunk, akik eljöttünk, a legtöbbünk soha se tehette volna meg ezt az utat. Fia­tal magyarok igazán nem te­hetnek okosabbat, minthogy megragadnak minden alkal­mat, hogy eljöhessenek meg­nézni ezt a szép országot. Ifj. Lang Istvánt nagyap­ja kisérte az állomásra, aki Zala megyéből jött fel, hogy búcsút vegyen — 76 éves az öreg ur — unokájától. Va­laha ő is amerikás magyar volt, most már régen itthon él. Lánya áll mellette, aki­nek a szeme könnyben úszik, fel-fel zokog, siratja unoka­­öccsét, akit alig pár hét előtt ismert meg és aki most el­utazik. Nagyon szivébe zárta az eddig ismeretlen ro­kont, kedves, megnyerő mo­dorú Lang Istvánt és na­gyon nehéz tőle a búcsú. Ifj. Lang István nem na­gyon jól beszélt magyarul, amikor ideérkezett. Most, amikor elutazik, sokkal job­ban pereg szájából a magyar szó. Nagyapját átölelve tartja, mikor beszél. — Hát el kell menni, le­járt az idő. De felejthetet­len emlék marad mindig a magyarországi utazás. Any­­nyi sok szépet, láttunk, ta­pasztaltunk, hogy nem is tu­dom megmondani, mi volt a legszebb. Talán Battonyán éreztük magunkat legjobban. Egy sereg emberrel ^érül­tünk ott nagyon jó barátság­ba. De mindenütt nagyon kedvesek voltak hozzánk. — És hát a rokonokkal va­ló megismerkedés is megérte a fáradságot, amit a tagszer­zésbe fektettünk. Nagyapa olyan boldog, hogy újra lát­hatott. Még kicsi gyerek voltam, amikor ő eljött haza Magyarországba. Sajnos, én nem számíthatok arra, hogy jövőre is részt vegyek a-versenyben és újra jöhes­sek, munkám miatt. De ha Isten éltet vagy öt év múlva szeretnék újra eljönni. v Ifj. Olexo Jánost is roko­nok kisérték a pályaudvar­ra, akik most ismerték meg a derék pennsylvaniai bá­nyászlegényt . — Ha csak egy lehetség lesz, én újra eljövök a jövő nyáron — mondja — bizto­san lesz uj verseny és én új­ra el akarok jönni, tehát új­ra dolgozni fogok. A Ver­hovay Segély Egylet olyan jót tesz, amikor versenyt rendez, hogy azt alig lehet meghálálni. Ki tudja, elju­tottam volna e én valaha az óhazába, ha most nem kerü­lök be a nyerők közé? Há­lás is vagyok nagyon annak a tagtársamnak, aki körül­ményei miatt lemondott az útról és én jöhettem helyet­te. Nagyon, nagyon szeret­nék jövőre visszajönni és hi­szem is, hogy jönni fogok. * Ahányan elutaztak eddig, mind hangoztatták, hogy a Verhovay Segély Egylet mi­lyen jót cselekszik, amikor módot nyújt fiatal tagjainak arra, hogy megismerjék azt az országot, ahonnan szüleik származtak. Ez csak serkentőleg hat­hat az egylet fiatal tagjai számára, hogy jövőre még nagyobb számmal vegyenek részt az egylet tagszerzési versenyében.-------o------­Magyarországi hírek ELMARAD AZ IDÉN A SZÜRETI VIGSÄG és szo­morít szüret je van az ország legtöbb borvidékének. A szőlő, amely a legszebb reményekkel kecsegtetett, az utolsó pillanatokban a ka­tasztrofális esők áldozata lett. Eleinte még abban biztak, hogy az eső eláll és a megindult rothadás nem okoz további károkat, azon­ban újabb és újabb esők jöt­tek és a nagy termést Ígérő szőlőkben a gazdák kény­szerszüretre rendezkednek be. Borközraktárakat építet­tek, boroshordók behozata­lát könnyítette meg a kor­mány, a vidéki pénzintézete­ket a közraktárakban elhe­lyezett borok megelőzésére hívták fel, — minderre már nincs szükség. Az eső min­den problém.át megoldott. A közraktárakba nagyon ke­lés bor fog bekerülni és hor­dóbevitelre sem lesz igen szükség. Eger szőlősgaz­dái nemrég még hordóért könyörögtek a minisztérium­ban, ma már inségsegélyért járnak illetékes helyeken. Szakértői becslés szerint ma már alig lehet hárommil- 1 i ó hektoliternél nagyobb termésről beszélni, holott még nemrég négy, sőt ötmil­lióra becsülték az idei ter­mést. A minőség is lénye­gesen megromlott. Az Al­földön tizenkét cukorfokos mustról is érkezik jelentés! A helyzet az, hogy nem dalolnak a szőlőkben és szü­reti vigaszság helyett szo­morúan szüretéi a magyar gazda . . . * NAGYKŐRÖSÖN orszá­gos érdeklődéssel kisért ke­­gyeletes ünnepség zajlott le. Leleplezték B. TÓTH FE­RENCNEK, a legelső ma­gyar kisgazdának első szob­rát. B. Tóth Ferenc szobrához fűződő emlékek nagy tanulsá­gokat rejtenek magukban a — nemzetmentő magyar jö­vendő számára. Érdemes róluk elmélkedni. A múlt század hetvenes éveiben szomorú napok vir­radtak Nagykőrös környé­kére. Csüggedt gazdák öl­hetett kézzel keseregtek, tu­­sakodva: mily módon tud­nának segíteni megnehezült életsorsukon. A termelésre használt földek ugyanis már nem voltak elégségesek az elszaporodott lakosság élel­mezésére. Naprol-napra folytak a tanácskozások és különféle embermentő ter­vek röpködtek a levegőben. A város akkori vezetősége úgy akart segíteni a gazda­sági krízisen, hogy az addig közlegelő céljaira használt 30,000 holdnyi területet fel­osztotta a gazdálkodó csalá­dok között. Ebben azon­ban nem volt nagy köszönet. A felosztott földek ugyanis kietlen homoktengerek vol­tak, amelyeket teljesen al­kalmatlanoknak tartottak mezőgazdasági művelésre. A futóhomok ellen nem tud­tak védekezni. Az éjjel­nappal korlátlanul száguldo­zó szélviharok minden em­beri munkát lehetetlenné tettek, még a határkövet is elhurcolták. Ily körülmé­nyek között a nagykőrösi gazdák birtokai sokáig par­lagon hevertek. Nein tud­tak velük mit kezdeni. Szál­lóige lett közöttük, hogy a kopár homokbuckák fölött még a dalos madár is sirva repül keresztül . . . Ebben a vigasztalan idő­ben élt Nagykőrösön 25 éves B. Tóth Ferenc, aki a szülei­től öröklött kis birtokán gaz­dálkodott. Egyszerű föld­­müvesember volt. Csak a kötelező elemi iskolákat vé gezte el, de valami csodála­tos megfigyelőképesség és törhetetlen akaraterő lako­zott benne. Már korafiatal­ságában visszavonult mula­tozó kortársaitól és magá­nyában gazdasági kérdések­ről tépelődött. Amikor atyja kis birtokát ráhagyta, már nagy tervei voltak, amelye­ket azután lankadatlan szor­galommal valósított meg. Gazdálkodását a teljesen terméketlen Csemődiilőben 80 holdon kezdette meg. Szőlőtelepet tervezett és ter­vén gazdatársai mosolyog­tak. Ő azonban bízott ere­jében. Birtokának csontke­mény, gödrös talaját sok he­lyen többméteres termőföld­del töltötte fel és róla a gyil­kos homokbuckákat elhor­­datta. Bár pénz hiánya mi­att munkája nehezen haladt, mégis 10 év múlva 20 hold termő szőlő volt a telepén. Ekkor pedig a nagykőrösi csemegeszőlőért már jó árat — mázsánként 30 forintot is — fizettek a bel- és külföldi piacokon. Tizennyolc esztendő per­gett le azóta, hogy a hires kiskőrösi kisgazda földi pá­lyáját befejezte. Hetven­­négyéves volt, amikor eL hunyt és még pár nappal ha­lála előtt is szőlőjében dol­gozott. Sirva vált meg tő­le és halálos ágyán lelkűkre kötötte családtagjainak, hogy földbirtokából egy darabot sem adjanak el. Ötvenéves életküzdelmeinek fényes e­­redményét mutatja az, hogy 1919 március 28-án bekövet­kezett halálakor a szüleitől örökölt 80 holdas birtok he­lyett 265 hold termő szőlőt hagyott családjára. Szőlő­jét gazdakörökben ma is “nagykőrösi csoda” név alatt emlegetik. A nagykőrösi Gazdasági Egyesület előtt most fela­vatták érezszobrát ennek a ritkaértékii magyar ember­nek, akinek elvitázhatatlan érdeme volt, hogy Nagykő­rös szőlőkulturája európai hírnevet szerzett és ott 2500 holdról 5000 holdra emelke­dett a jól jövedelmező szőlő­­területe. Dr. Elek Béla

Next

/
Thumbnails
Contents