Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)

1937-09-16 / 38. szám

GYŰLÉST TART AZ IGAZGATÓSÁGUNK Szeptember 20-ikán, a jö­vő hétfőn, Pittsburghban központi Hivatalunk Tanácstermében, ismét ülé­se lesz a Verhovay Segély Egylet Igazgatóságának. Igazgatóinkat szívós, hét­köznapi munkájukból elszó­­litja majd a kötelesség s ők bizonyára örömmel gyűlnek majd össze a Verhovay kö­zös családi asztal köré, hogy elintézhessék a Nagy Csa­ládnak a legfontosabb és legsürgősebb ügyeit és elvé­gezhessék sokoldalú munká­jukat Egyesületünk* javára. A Verhovay Igazgatóság munkáját ma már méltán hasonlíthatjuk egy repülő­géphez, amely egyre gyor­suló iramban közeledik a cél felé. '£ Munkaprogramja fel­ölel mindent, amit ma egy modern, a korral haladó, tő­ke- és életerős-életbiztosító és testvérsegitő egyesület vezértestületétől megkívá­nunk. — Intézményünk pe­­’ dig olyan magaslatra emel­kedett ma már, amelyen egy színvonalon áll nemcsak a hasonló alapokra fektetett amerikai egyesületekkel, ha­nem a rendes amerikai bizto­sitó társulatokkal is. Igazgatósági gyűlésünk tehát akkor fog megfelelni magas hivatásának, ha igaz­gatóinkban újra felelevene­dik annak tudata, ami az igazgatósági gyűlés prog­ramjának a lényege is, — vagyis ha újra rámutatnak arra a ragyogó, belső tarta­lomra, melyben rejlik a Ver­hovay Segély Egylet CÉL­JA ÉS EREJE! A Verhovay Segély Egy­let célkitűzései közismertek. Az igazságot is tudja egész Magyar Amerika Egyesüle­tünk anyagi és erkölcsi ere­jéről, — mégis sokan van­nak, akik belátják az igazsá­got, be is bizonyítják önma­guknak az eszükkel és még sem tudnak szerinte élni. Mert ide AZ ÉSZEN TÚL MÁR SZÍV KELL; — a szív mélysége és melege, mely meg tud telni szeretet­tel, — még pedig felebaráti és testvérsegitő szeretettel. ILYEN VERHOVAY SZÍVVEL BÍRNAK IGAZ­GATÓSÁGUNK ÖSSZES TAGJAI S EZ A VERHO­VAY SZERETET A RU­GÓJA MINDEN INTÉZ­KEDÉSÜKNEK. Ezért lehetünk mi Verho­vayak büszkék Igazgatóink­ra, akik nemcsak akkor vég­zik kötelességüket és buz­­dulnak fel a munkára, ami­kor tapsot és dicséretet kap­nak, hanem akkor is, hogy­ha az elmarad. A jövő héten abban az V-BETÜBEN CEPCJILNEE DAKVAB Hűvös este. A krumpliszedők tüzet raknak, míg megtöltik a zsákokat. A dűlőn, szekerek előtt lovak páráznak. A legelőn juhok bújnak össze és az erdőszélen vadrózsabokrok siránkoz­nak. A falu felől nóta ver ki az estébe. Magányos legény dudol a kiskocsmában: HAJLIK A JEGENYE, PEREG A LEVELE; KERTETEK ALJÁBA CSAK MÉG ECCER GYERE LE.---- No----mondja a kukoricacsősz, ahogy ő is alágyujt a rőzsének, ------ füstik mán az erdőt. Mert bizony a pilinyi cseplésbe is megjön il yenkor az Ősz és — az ilyen bőholdu estéken — pingálja át a lombokat sárgára meg veresre, ho gy még jobban fájjon a szive madárnak, em­bernek az idők múlásán. Felhők menetelnek“ valamerre az égen. A hold bus gömbje, aminek mélyén Szent Dávid hegedül, most bújik elő a hegy mögül s hideg arccal néz körül a letarolt mezőn. Néhány tévely­gő róka meg is ugatja. A csősz kutyája is rávo nyit. Öreg Andorás megsüti szalonnáját és befalatozza. Aztán összemarkolja az estebéd maradé­kát s a kolduskodó kutyának dobja: — Egyel no, Madzag. Felettük, a titokzatos őszi változásban, rekedt kurrogással darvak húznak el. Az Ipolyi ná­dasból jöttek. Biztosan onnan. De hová mennek hát? A csősz felnéz hozzájuk bucsuzkodó, bána tos szemmel s letörüli bajszáról a deres sóhaj­tást. Arra gondol, hogy még a minap is itt járta k az amerikánus legények, lányok és ánglius nó­tákat énekeltek a kukoricasütéshez. Biztosan arról, amiről más legények, lányok is danolnak. De már ők is mennek innen. Az őszülő öreg or szágból. Mint a darvak. Lehet úgy is, hogy éppen velük mennek. H ászén iszen Árgilus királyfi is darumadáron rö­pült Bergengóciába. És Nagyámerika sem lehet sokkal messzebb. Dehát mért repülnek éppen \T---betűben a darvak? Andorás, míg a tüzet felpiszkálja, merengve utánuk néz és elgondolkodik: — Hm. Csakugyan ni: V—betűben repüln ek a darvak. Mindig V—betűben. Egyazon jel­ben. Titkos üzenet lehet ez, nem egyéb. Olvashatja is tán, aki tudja. Ahogy az erdész olvas a fák gyűrűiből. Vagy pásztorember a hold koszorújából. Lám a juh is hogy megszorong, ha gyün a zivatar. Abbion: ezer intelme van az ilyen jeleknek. Semmi sincs hijába, okosság nélkül. Se égen, se földön. De lám, a rucák is ---betűbe mennek vándorútra. Nem lehet máskép: vándo­rok jele a betű. Az ámerikás magyarok is —betűbe igazodnak. A Verhovayba. No lám! És Andorás, hogy im a parázs is hunyóban, rádül a subára. Onnan nézi a darvak vándorlá­sát. Regéket kereső kikerekült szemmel. És látja immár, hogy az Amerikánus legények, lányok csakugyan velük mennek. Úgy, mint Árgilus királyfi: magasban, kékben, levegőégben, szörnyű messzeségben. A vándor jelben: sereges ^ betűben. Magyar betű ez a vándorbetü. Sors és sors­szerű biztonság. Gondviselés. És mondja magában, álomnak szenderülve: — Úgy őrzi Isten a világot, mint én a kukoricást! édes szepterpbervégi napok­ban fizikai képben is meg­mutatják majd igazgatóink, hogy a Verhovay összetar­tás egyesiteni tudja egy köz­pont körül való áramlásban az össztagságot, melynek ők a reprezentásai és egyúttal a vezetői. A folyó rendes egyleti ügyeken kívül féltő szere­tettel fog foglalkozni Igaz­gatóságunk a fiatal Verho­vay nemzedékkel, mely most nő fel századunk földrengé­sében és a jövő sápadt ár­nyékai alatt, valamint egye­sületünk szorgalmas és hű­séges tisztviszelőivel és tag­szerző munkásaival is, akik egyre építik és erősitik Egyesületünknek várát és foglalkozni fog a Verhovay­­ak Lapjával is, melynél so­hasem volt hűségesebb és igazabb segítő társa Egye­sületünknek, mert hiszen la­punk a nyomtatott betű min­dennél erősebb hatalmával hirdeti ma már a Verhovay jövendő tündérfényes célki­tűzéseit. Tagtársaink és olvasóink figyelme tehát Pittsburgh felé fog fordulni a jövő héten s mindnyájan várni fogják híradásainkat, jelentésünket a félévi gyűlés lefolyásáról, munkájáról és határozatai­ról. — Mi pedig jelentéseink­kel nem fogunk késni s úgy mint eddig is, mindenről pontosan beszámolunk, min­dent pontosan megírunk. Most, a gyűlés megnyitá­sának kapujában pedig e­­szünkbe jut a bányászok kö­szöntése: — “Szerencse fel!” A magyar bányász ma is ezzel szokott elbúcsúzni csa­ládjától, szeretettéitől és ba­rátaitól, ha munkába eresz­kedik a bánya mélyébe s ez­zel köszöntik a tárnák mély­ségében is egymást a dolgo­zó munkások, amikor fel­gyulladnak a sapkájuk kis lámpásai ... — Bányászok, “fekete gyémántgörgetők” alapították a mi nagy Egye­sületünket is . . . Legyen hát Igazgatóságunkhoz a mi kö­szöntésünk is csak rövid, de találó: — SZERENCSE FEL! ÁLDÁSOS, JÓ MUNKÁT!

Next

/
Thumbnails
Contents