Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)
1937-09-09 / 37. szám
6-ik «Mal 1937. Szeptember 9» Journal of the Verhovay Fraternal Insurance Ass’n. Printed by STATE PRESS, 7 E. Buchtel Are., Akron, Ohio PUBLISHED WEEKLY BY THE Verhovay Fraternal Insurance Association Editors: BENCZE JANOS és RÉVÉSZ KALMAN, Szerkesztők EDITOR’S OFFICE — SZERKESZTŐSÉG: 345 FOURTH AVENUE, ROOM 805, PITTSBURGH, PA. All articles and changes of address should be sent to the VERHOVAY FRATERNAL INSURANCE ASSOCIATION, 345 FOURTH AVE. PITTSBURGH, PA. MINDEN, A LAPOT ÉRDEKLŐ KÖZLEMÉNY ÉS CIMVÁLTOZÁS A VERHOVAY FRATERNAL INSURANCE ASSOCIATION, 345 FOURTH AVE. PITTSBURGH PA. küldendő SUBSCRIPTION RATES: United States and Canada $1.00 a year Foreign Countries $1.50 a year Advertising Department (Hirdetési iroda): P. 0. Box 7. — Woolsey Station — Long Island City, N. Y. Entered as second class matter January 2, 1937 at the Post Office at Akron, Ohio, under the act of March 3, 1879. VISZHANGJA KELT A Ml SZAVUNKNAK A Verhovayak Lapja 26, 27, 28 és 29 számaiban leszögeztük, hogy annak a kicsi magyar nemzetnek, — mely most oly féltő szeretettel gondol második generációjára, — fel kell figyelnie a világon szerteszórtan élő kivándorolt véreinkre s nemcsak ékes szavakkal, nemcsak elvont gondolatokkal kell felé közelednie, hanem tárgyilagos és gazdasági tekintetekben kell őket meggyőzni arról, hogy a magyar föld nemcsak a kiváltságosoké, hanem sajátja, eltartója minden magyar anya szülöttének. — Hangoztattuk, miszerint okulva a múltakon, ne kergessék idegenbe a földet kedvelő és a hazáját szerető magyar parasztot, hanem adjanak néki eleget a megélhetésre azokból a kötött birtokokból, amiket túrt, ő müveit ezer esztendőn keresztül. Biztosítottuk a nemzet vezetőit, hogy azokkal a földszalagokkal, amiket magáénak mondhat a magyar paraszti ember, jobban odaláncolják őket a nemzet testéhez, mint bármiféle más, kigondolt és hatásnélküli eszközökkel. Mertük ezt mondani, mert hiszen saját magunkon tapasztaltuk, akiket a nincstelenség hajtott el szülőföldünkről s akik érezzük, hogy még ma is ott volna kedvesebb az életünk, még akkor is ha szűkösebb lenne is az a darab kenyér, amit ma idegenben megkeresünk. Úgy látszik, visszhangja kelt a meggyőződésből eredő érveinknek, mert a Pesti Napló augusztus 22-iki számában közzétette az alábbi brilliáns cikket Sulyok Dezső tollából, melyet nagy érdeklődéssel olvas most Amerika magyarsága is s melyet teljes egészében leközlünk mi is: A MÁSODIK GENERÁCIÓ Irta: Sulyok Dezső. Szép, lélekbemarkoló ünnepség az, ahogyan az Amerikából hazajáró második generációt fogadjuk. Ahogyan ünnepeljük őket, megmutatunk nekik minden-szépet, szeretettel szivünkre szorítjuk a hazatérteket és elhalmazzuk a magyaros vendégszeretet minden igaz és lenyűgöző jelével. A messzire szakadt magyarok néhány képviselőjében szinte az egész tőlünk elszakadt magyarságot öleljük át és fonjuk körül szeretetünkkel, mintegy beleöntve ebbe a szeretetbe mindazt a lelkesedést és meleget, amit két viharvert évtized még meghagyott kiégett lelkünk mélyén. Arra nem jó gondolni, amit Zilahy Lajos A lélek kialszik cimii regényében olyan mesterien festett meg, hogy ez a második generáció, akárhogyan szeretjük és ünnepeljük is őket, reánk, magyarokra nézve már elveszett érték, megsemmisült kincs. Jóbrosszul még tudnak magyarul, még emlékeznek rá, hogy apáik itt vették kezükbe a vándorbotot, de életük minden .szála már elszakithatatlanul odafiizi őket az uj hazához, amelytől el sem szakadhatnának többé anélkül, hogy lelkűk halálos sebet ne kapjon. Mint elődeiket, azt a bizonyos első generációt, a honvágy még idehuzta csodálatos erejével, ők már az Újvilág után éreznek honvágyat s ha nem néhányhetes vakációról, hanem egy életre szóló átköltözésről volna szó, bizony-bizony fájna a szivük azután a haza után, mely bölcsőjüket ringatta és melynek szellemét annyira magukba szívták, hogy anélkül már élni sem tudnánk. Minden, ami realitás, odahívja őket ami hozzánk húz, az már csak romantika, a léleknek játékos, csipkés fodra, szép és kedves vonás, de nem lényeg, nem csontváz, csak disz, esetlegesség és múló jelenség. Akarva, nem akarva le kell számolnunk azzal, hogy ezek az emberek végleg elvesztek számunkra s ha ők még tudják is, hogy magyarok voltak valaha, gyermekeik alig, unokáik pedig egyáltalán nem fogják ezt tudni s legfeljebb mint olyan családi hagyományt őrzik megj, amelyről néha, az emlékezés meghitt óráján el lehet érzelmesen beszélgetni, de ami nem több, mint meghitt estékre való beszédtéma. Nem is ezzel az oldalával kívánok foglalkozni most a rokonlátogatásnak. Azzal a másik oldallal, mely az itthoniakat, az itteni magyarságot illeti. Soha semmi sem mutatta meg úgy, hogy Ady mennyire nemzete legnemzetibb költői közé tartozik, mint ez a másik generációs ünneplés és általában az ehhez hasonló ünneplések. Ady egyik legszebb önarcképében a halál rokonának nevezi magát. Azt írja magáról: “Szerétem a tűnő szerelmet. Szeretem megcsókolni azt, aki elmegy. Szeretem a beteg rózsákat, Hervadva, ha vágynak, a nőket, A sugaras, a bánatos, Őszidőket”. A maga idején hány besavanyodott esztétikus és irodalmár gúnyolódott ezeken a sorokon, hány fűzfapoéta köszörülte csorbult pennáját, hogy paródiát írjon ezekhez a sorokhoz, pedig mennyire igazán, mennyire maradéktalanul fejezik ki ezek Adynak és Ady népének az arcvonásait. Ezek vagyunk mi: ünnepelni és szivünkre ölelni szeretjük, szinte önmagunkba olvasztjuk azt, ami elment, ami már csak sugaras, bánatos őszidő. Ezért lesz nálunk mindenki a halála után* nagy és ezért tudunk olyan jól temetni és elmúlt dolgokat ünnepeli. Mikor béke 1- dején egy évtized alatt másfélmillió magyar hagyta el ezt az országot és vett kezébe vándorbotot, hogy uj hazát keressen túl a tengeren, természetesen nem ünnepeltünk. Akkor elméleteket építettünk fel arról, hogy ez az a biztonsági szelep, mely a népfelesleget levezeti és a szociális feszültséget megszünteti, s hogy ez az az export, mely évente ennyi, meg ennyi millióval javítja fizetési mérlegünket a külföldön megkeresett és ide hazaküldött dollárok révén. Akkor nem volt egy rokoni érzésünk a kivándorlókhoz, hagytuk, hogy testünkből kiszakadjanak, lelkűnkről leváljanak és nem volt egy szó észrevételünk az ellen, hogy az ország szélein, a veszélyeztetett nemzetiségi vidékeken 7.3 millió katasztrálls hold föld marad feudális nagyurak kezén, melyet ez a kivándorló másfélmillió magyar megszállhatott magáévá tehetett és pirospozsgás utódokkal benépesíthetett volna. Akkor nem volt lelkűnknek egy titkos megérzése arra, hogy ez a 7.3 millió hold fötld majd egyszer idegen fajok könnyű zsákmányává lesz, mialatt a kivándorolt magyarok ezrével hullanak el a külföld irgalmatlan gazdasági viharában, r degen bányák tárnáinak fenekén, idegen gyárak füstös levegőjében. Most azonban szeretjük a tűnő szerelmet, most ünnepeljük azt a néhányat, aki a kiköltözöttek után visszajött ide, mint vendég s nem gondoljuk m e g, micsoda szörnyű gúny van már abban magában is, hogy ezek, a vér szerinti igaz magyarok, vendégek itt, mig a magyar földön idegenek lettek a gazdák. Sajátságos azonban, hogy az ilyen ünneplések alatt senkinek sem jut eszébe arra gondolni, hogy a magyar sors ma sem jobb annál, mint amit ezeknek a második generációsoknak az apái itt megéltek s ami elől kimenekültek a tengerentúlra. Hogy most is százezres tömegben vannak magyarok, akik csak azért nem követik az amerikai vendégek apáinak példáját, mert egyszerűen nem lehet, mert a nagy katlan, mely bűvös lángjával magához vonta s azután tüzével összeolvasztotta a világ minden tájáról az emberek millióit, nem működik többé, betelt. Pedig milyen szép, milyen romantikus, mennyire a halál rokonaihoz illő gondolat volna az, hogy a csongrádi köpködőn munka nélkül sorvadó Nagy János menjen ki Amerikába s majd húsz év után a fia, Mr. Nagy, jöjjön haza és mi körülhurcoljuk majd szeretetünk minden jelével elhalmozva az országban, hogy jóvátegyük vele szemben azokat a hibákat, melyeket az apával szemben elkövettünk, amikor nem adtunk neki jobb sorsot, mint amilyent a köpködő jelent. Csodálatosan hiányzik belőlünk minden reális érzék. Szép gondolataink ezrével vannak, tudunk csinálni Magyarok Világszövetségét s tudunk rendezni ilyen szép rokonlátogatásokat, de hogy egyszer valaki komolyan kezébe vegye az itthoniak sorsát s komolyan arról kezdjen gondolkodni, hogy az ilyen ünneplések a jövőben hogyan volnának feleslegessé tehetők, azt aligha érjük meg. Az ilyen ünneplések hirtelen felvillanó fényénél látjuk meg, hogy mi álomban élünk. Mi úgy, ahogy gondoskodunk itt azokról, akik elég szerencsések voltak ahhoz, hogy gyökerük a felsőbb rétegekbe esett, csinálgatunk törvényeket, melyek szépen, jogászian vannak megcirkalmazva, politizálgatunk, enyhe csatákat vivun’ egymással, de közben fogalmunk sincs arról, hogy ezen* túl más problémák is vannak, hogy az élet ma más feladatokat vet fel, hogy az idegenbe kivándorolt magya* rok késői utódainak hazajáró lelkei arra figyelmeztetnek bennünket, hogy körülöttünk erők dübörögnek, viharok feszülnek és veszélyek leselkednek s nekünk fel kellene készülnünk ezekre a veszélyekre. Nem elég romantikus programokat összeállítanunk, a hozzánk, elzarándoklókat rádióban beszéltetnünk, hanem legalább annyi gondot kellene fordítanunk az itthonrekedtekre is, mint a kiköltözöttek kedves gyermekeire, kik bennünket felkeresnek. Ha a 25-30 év előtt kiköltözött intelligens munkás azzal küldte ide a fiát, vagy a lányát, hogy itt jól nézzenek körül és az amerikai szabad levegőn edzett szemmel nézzék meg, hogyan állanak itt a dolgok s azután hazatérve referáljanak neki, hogy milyen lett a világ Magyarországon az elmúlt három évtized alatt, vájjon az amerikai fiú, vagy leány elbeszélése alapján milyen képet alkot magának rólunk? Ha a jószemü fiatalság meglátja azt, hogy itt nemcsak a csinált program van, melyet számukra kieszeltek és ügyesen végrehajtottak, hanem maradéktalanul megvan ma is az a szellem, mely akkor lebegett itt, mikor az elment, vájjon mit gondol majd" Detroitban az elszakadt magyar testvér? Ha az apa azért ment ki, mert a kis falu határát megfojtásig szorongatta a nagybirtok és ő mint a családban negyedik, vagy ötödik fiú, már semmire sem számithatott a nadrágszijvékony, ar pai földből és most elküldi a fiát, nézze meg, kitágult-e már faluja határa, mit fog a fia beszámolójára otthon mondani? S ha a munkás, aki elment, mert az itteni órabér nem volt elég a kenyérre, most hazaküldi a fiát és tanulmányoztatja vele, hogy a bér nem lett komplikáltabb és a gyári fegyelem szigorúbb, mit fog a fiának rólunk mondani? S ha valaki elment, mert túlságosan ránehezedett a szolgabirák ég csendőrök közigazgatása fj most fiától a marcali tárgyalás híréről értesül, vájjon elhiszi-e, hogy azóta itt ts más szelek fújnak? Nem tudom, nem jobb-e a gondokat elűzni, megmaradni az ünneplésnél és hit nélkül is várni, hogy egyszer magától is minden jóra fordul? Ez jobban is illik a ' alál rokonaihoz. (Pesti Napló)