Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)

1937-09-02 / 36. szám

12 IK OLDAL

1937. Szeptember 2.

VerhovayahJopja

Irta: SZENTIRMAI MÁRTHA

— Egész éjjel nem aludtam, általában rosszul alszom, mert anyámmal s húgommal fekszem egy ágyban. Anyám lázas, köhög, húgom gyakran nyöszörög. Korán reggel aztán beszólt a földrejáró Dorka, hogy kiirt pár helyet az újságból, menjünk el. Először egy vegytisztitóba mentünk, ahol egy pincér végignézett bennünket, -— élsz ember volt — és az ajtóra mutatott: “Gyorsan hordják el magukat, matrózruhás kislányok nem ide Valiik !”

Átmentünk Budára, ahol kifutót kerestek egy tejcsarnokba. Ott azt kérdezte egy kövér nagysága, van-e villamosbérletem, mert neki csak olyan kifutó kell, akinek "bérlete van. Ennyi kudarc után visszafordultunk, fáradtan, éhesen, mert nem reggeliztünk. Akkor kezdte rá Dór ka, hogy nincs értelme az egésznek, legjobb, ha bele ugrunk a Dunaba. En elő szőr tiltakoztam, hogy mit szólna szegény beteg mamám? Dorka azért csak beszélt tovább, hogy mamám ugv is nemsokára meghal, nekünk is jobb a halál, en már nem is figyeltem szavaira, csak mentünk.

Két halántékomat mintha tüzes kalapácsok iitögették volna, szivem dörömbölt. Már az iskolában mondta a doktorkisasszony, ki minden hónapban meglátogatta valamennyi osztályt, hogy beteg a szivem, kíméljem! A többit ... a hidnál.. . már tudja. A főkapitány ur megigértette velem, hogy lemondok az öngyilkosságról és adott 6 pengőt, hogy fizessem be a Rokkantegyesületbe a tagsági dijat. Most, hogy nem haltam meg roppant restellem a botrányt.

Faluvégi némán lehajtott fővel hallgatta végig ezt a sóhajoktól sűrűn megszakított s egy-egy szomorú mosollyal kisért elbeszélést. — Közben úgy érezte magát, mintha tövisek szuródnának körmei alá. Csend lett, mikor Vilma elhallgatott. Cinkék röppentek egyik fáról a másikra. Azok a cinkék is sokat koplaltak télen, a tavasz, nyár, majd kárpótolja őket.

— Nincs mit restelnie, kedves! — mondotta. — Az ilyen nagy gond, mint a magáé, sok kemény férfit is a halálba kergetett már. Sok egynek, amit rövid életében már próbált. Bevallom ilyesmire nem is gondoltam, inkább valami szerelmi bonyodalomra. Azért akárhogy

van, a halált hagyjuk utoljára, úgy 80 éves korára, — próbált tréfálni.

— Isten ments ... annyi ideig, igy...

— Dehogy igy! Változik az emberi élet, mint a felleg. Nézze csak azt a fehér felleget imént még olyan volt, mint egy tátott torkú cápa, most pedig mint egy terített asztal.

Jaj Istenem! — állt fel Vilma. Sokáig itt ültem. De olyan jó volt ez a levegő és béke. Otthon megint ki fogok kapni.

— Soh- se féljen, mig engem lát. Hazakisérem, egyet mást majd megbeszélünk a papával.

Csak úgy a világba beszélt, hogy vigasztalja. Fogalma se volt róla, mint segíthetne a szerencsétlen családon.

Elindultak s végigmentek a Hermina utón. Sok fehérbotos vak férfival találkoztak. Ezen az utón van a vakok intézete. Néhánynál táska volt, ezek zongora-hangolók.

— Lám! — sóhajtott Vilma, — mennyivel különbek nálam, világtalan létükre is tudnak kenyeret keresni.

Kiértek a Tököly útra. — Faluvégi egy csemegekereskedés előtt megállt.

— Rögtön jövök. Vagy lesz olyan szives, bejön velem?

— Inkább künn várok. '

— Inkább jöjjön be. (Attól tartott, eltűnik.)

Faluvégi kenyeret vei?, fehéret, vajat, sajtot, felvágottat, egy doboz kekszet, kakaót, kocka cukrot.

— Kekszet szabad ugy-e a mariíácskának is enni, — súgta Vilmának. Hát még mit ?

— Azt hiszem mindent. .. tudni nem tudom. Sajnos, utóbbi időben krumpli se igen akadt a háznál. De kérem, ne költsön annyit..

Csekélység dollárokban.

— Finom teát, kávét parancsoljon ... — darálta a segéd.

— Igen teát! Tea az okvetlen kell.

Hatalmas csomaggal kezé•ben lépett ki az uccára. Rikkancs száguldott el előttük. “Esti Kurír! Dulakodás az Erzsébet-hidon. Karmoló öir gilkosjelőlt lányok.” Vilma remegni kezdett, mint a nyárfalevél, nem tudott tovább menni. Faluvégi karon fogta.

— Mér reszket? Semmi köze azokhoz a lányokhoz. Maga itt van velem.

Még mindig elég hosszú ütjük volt a Bosnyák uccáig de György nem bánta volna, ha még meszebb laknak. Mit is mondjon a mérges apának?

— Ott áll a kapuban ... vacogott Vilma.

Hol kóborolt a kisasszony reggel óta? — reccsent rá gúnyosan.

(Kicsinj?, kopasz ember volt, feje folyton reszketett.)

Faluvégi udvariasan megemelte előtte kalapját.

— Engedelmet kérek, én vagyok a kisasszony késedelmének oka. Amerikából jöttem s éppen egy tejcsarnokban voltam, mikor ott a kisaszony állást keresett. Nem fogadták fel, igy bátorkodtam megszólítani, hogy kereshet néhány dollárt, ha megmutatja nekem merre van az amerikai követség. Dolgom volt olt. És azután látni akartam a Ligetben a Washington szobrát. Jól el is beszélgettünk ... s mivel a városnak ezt a részét is látni akartam, idáig kiséltem kedves leányát. Remélem nincs ellene kifogása? Nevem Faluvégi György.

— Novák Bódog... — morogta az apa. — így rendben van. Mert tetszik tudni, mind gondos apa, fegyelmet tartok a családba ...

(A szánalmas emberroncs, mennél inkább érezte tehetetlenségét, annál inkább próbált férfiasnák látszani. A dollárok emlegetése különben is elnézővé hangolta. Ételnél is jobban* vágyott egy cigarettára. Talán megkínálja a vendég.)

— Tessék megpihenni nálunk . . . hívta. Ámbár ... elnézést kérek . .. nagyon szerényen lakunk... a háborít

PASSAIC, N. J.

87-ik fiók

ŐSZIRÓZSA BÁL. Tisztelettel tudatom a 87-ik fiók össztagságát, hogy a fiókunk szeptember hó 18-án a Neibauer Teremben, 119 President Street, Passaic, N. J. nagyszabású ŐSZIRÓZSA BÁLT rendez. A zenét Panykó ujjonnan átszervezett, hires CASINO zenekara fogja szolgáltatni. — Megígérték, ■hogy a legjobb magyar és angol darabokat fogják játszani. Belépti díj 35 cent.

Fiókunk gyűlése egyhangúlag kimondotta, hogy erre a bálra, minden egyes tagnak meg kell váltania a jegyét, még annak is aki vidéken lakik. Ennek a bálnak hasznát fiókunk ügykezelési alapjára fogjuk fordítani. Kérjük a tagtársak s minden magyar testvérünk támogatását.

Riczkó András, elnök Szabó Pál, titkár.

utáni lakásinség ... tetszik tudni...

Vilma holthalványan állt, mig a két férfi szót váltott egymással. Azután nagy kő esett le melléről. Nem tudja mi történt! Igaz, ők nem járathattak lapot, de a rosszindulatú házmester mindennap vett “Friss újságot” s tartott tőle, hogy ő viszi meg a rossz hirt szüleinek. Nem rajta múlt, hogy nem tette meg: az újságírók tapintatosan elhallgatták a fiatal lányok nevét. Vilma ániulva hallgatta, milyen mesét talált ki Faluvégi. Később György maga is csodálkozott, milyen folyékonyán füllentett, holott nem gyakorolta az ilyesmit.

Vilma nyitotta az ajtót vendégük előtt. Mindjárt a sötét kapualjból nyílt. Sötét volt a szoba is. Egy faszékről ijesztően sovány nő kelt fel, kifakult ruhában. Még igy is látszott rajta, hogy finom... és bájos lehetett mig szegénység és betegség rá nem támadtak. Szives szavakkal fogadta a vendég bemutatkozását. Egy kisleány állt az anya mellett és bókolt. Hellyel kínálták Györgyöt s Vilma megszabadította a csomagtól. Anyuja megsimogatta bánatos szemével kérdőn. Most már ő mondta el a mesét, sőt megtoldotta.

— Faluvégi ur kívánságára be is vásároltam egyetmást...

— Önzés volt, kezitcsókolom, ha nem venné a nagyságos aszony tolakodásnak, körükben szeretnék meginni egy csésze teát, -t— aztán lenne Novák ur számára egy ajánlatom.

— Oh kérem ... — mondta Novákné. — Szívesen. Vilmácskám, főzz teát!

Különös volt ez a látogatás, mégis reményt élesztett mindnyájuk szivében. Irénke Vilma mellé ált, mig kipakolta a csomagot, de akaratuk ellenére arra pillantgattak a szülők is. Aztán Irénke óvatosan motoszkált a pohárszéken és csakugyan talált a sok hasadt, kicsorbult, fületlen csésze között a A?endég számára egy teljesen épet. Vilma csinosan elrendezte az asztalt, — már amennyire tehette. Abroszaikat már régen eladták.

Itták a teát s ették hozzá a felvágottat. Novákné csak félcsésze teát ivott. Estefelé emelkedett a láza s bármennyire könyörgött Vilma, nem tudott egy falat vajaskenyeret se lenyelni. György evett, de mintha zsinórral fűzték volna össze torkát.

— Nováknénak hamarosan vége lesz . . . gondolta.

(Folytatjuk.)

KÁDÁR TAMÁS: Az osztalék október hó második felében kerül utalás alá. Minden tag, aki nem lesz hátralékban s akinek kötvénye 1936. decemberi zárlattal már három éves volt, jogos lesz az osztalékra. Tagtársam ebben az esztendőben még nem kap osztalékot, mivel kötvénye 1934. junius haváról van keltezve s igy a múlt év végén arra még nem fizetett be 36 havi dijat.

KÖVES PÉTER: Extended biztosításban lévő tag nem jogos az osztalékra. Szíveskedjék tehát hátralékát mielőbb rendezni, viszszahelyezését a rendes tagok sorába kérni s ha ez szeptemberi zárlatig megtörténik — akkor Ön is részesül az osztalékból.

CLEVELANDI: Csodálkozunk azon, hogy Ön csodálkozik a cikkeiken. Vegye figyelembe, hogy nyári meleg járja mostanában s ez bizony némely embernél befolyásolja az elmebeli képességeket. A nagy meleg árthatott meg nekik s azért Írnak össze mindenféle hazugságot. Természetesen csak olyan ember veheti komolyan őket, akinek szintén megártott egy kicsit a meleg . . .

OSZTALÉK: Hogy egy biztosítással foglalkozó intézmény, légyen az biztositó társaság vagy testvérsegitő alapon működő egylet, osztalékot adhasson, annak a következő három előfeltétele van:

1- — A befektetések után befolyó kamatjövedelem, kell hogy meghaladja, azt a százalékot, mint amilyen százalékos halálozási táblát használ^ az egylet. Ha az egylet 4%-os Am. Exp. táblát használ, akkor kell hogy ezenfelül legyen a kamat jövedelem ha osztalékot akar adni.

2- — A tényleges hálálozások száma alatta legyen a várható halálozásoknak. Azaz, ha az egylet várható haláleseteinek száma 150 es csak 100 'hal el, úgy a “mortality cost”-on lévő megtakarítás szintén hozzájárul ahoz, hogy osztalék adható legyen.

3.— A költségeken való megtakarítás. Ha az egylet ügyvitelének költségei nem haladják túl, az ügykezelési költségekre befolyt összeget akkor az ezen a cimén elért megtakarítás, szintén egyik tényezője az osztalék adás lehetőségének.

Ezen három alapfeltétel nélkül lehetetlen osztalék adása. Aki mást állit, az vagy nem ért a dolgokhoz, vagy félreakarja vezetni azokat — akik rá hallgatnak !

NEW YORKI: Hálásan köszönjük, igazán udvarias hangú levelét, melyet ugyan ha roszmájuak lennénk s átadnánk a postai hatóságnak szépen dutyiba tennék “on-kegyedet!” De hát mindenki úgy ir, ahogy tud! Önt ugylátszik csak gorombáskodni tanították meg — vagy talán ott is a nyári forróságnak vala az elmebéli állapotra gyengítő hatása? Ha az Ön véleménye nem egyezik, az óriási többségével — ezt megírhatja tisztességes hangú levélben is, nem kell azért a csillagokat lehozni az égről. És azután ne méltoztassék azt sem elfelejteni — hogy aki haragszik — annak rendesen nincs igaza!