Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)

1937-07-08 / 28. szám

‘VfrhovayakJap/Q Journal of Verhovay Fraternal Insurance Association VOLUME XX. 1937. JULIUS 8. No. 28 Szí M 7 ÉRT? Magyar közéletünk ugy odaát, mint ideát erőien zaj­lik. Cikkek, tanulmányok és könyvek látnak napvilá­got, melyeknek olvasása köz­ben megállunk s révetegen magunk elé nézünk. Most midőn lapunkban bontogatni kezdtük a ma­gyar őstermelő: a magyar parasztság iiszkösödő sebeit és rámutattunk a lebegő vészfellegekre, azon vesszük észre magunkat, hogy mind­nyájan, akik magyar köz­ügyekkel foglalkozunk, — nemzeti létünk gyökereibe fogódzó problémák vihará­ba kerültünk. A magyar létkérdés mind­nyájunkat aggaszt, — sőt ha rágondolunk, mindnyájan i­­degesek is leszünk. Pedig a mai sorsdöntő időkben iga­zán szükség van erős ideg­zetre. Még pedig fegyel­mezett, nyugodt idegzetre mely nem rémül meg a ka~ varodó mélységekből előtö­ri"» Iegsitlyösírbh -pr< .1 >1 émák felvonulásától sem. Lapunk (ugy is, mint kor­­figyelő) már hosszú hóna­pok óta a nagy kérdéseknek kijáró szeretette] figyeli azt a magyar kavargást, bár sze­­retetünket egyre többször bizonyos aggodalom és féle­lem nyugtalanítja. Igen, —- inert azt látjuk, hogy a kibontott magyar sebek sokkal mélyebbek és csak igen nehéz kezeléssel gyógyíthatók . . . Pedig so­kan azt is mondják: “Min­den elmúlik egyszer. Égő, kinzó sebek maguktól is be­hegednek, meggyógyulnak. És jönnek napok az életben, mikor mösolygunk azon, hogy egyszer megsirattunk valakit, vagy valamit!” Én szívesen hiszek a jó­ban. Magam is igy véleke­dem egyről-másról, de soha­sem igy nemzetségünk nagy problémáiról, — sőt a ma­gyar közéletről sem. — Az én véleményem az, hogy mindig újabb és újabb esz­méket, terveket, gondola­tokat kell beledobnunk a lusta, magyar közélet álló vizébe. A Verhovayak Lapja két utóbbi számában nyilt őszin­teséggel feltártam véreink óhazai nyomorát, vergődé­sét. 1 'ájó szívvel tettem ezt s épen olyan fájó viszhangot keltett az. — (Bizonyítja ezt a beérkezett levelek hal­maza !). Cikkeimben olyan égő és ki nos sebeket érintettem, melyek önmaguktól soha­sem fognak meggyógyulni. Azokat kezelni és gyógyítani kell!! P r e s z 1 y Elemér, a Pes­ti Hírlapban azt írja, hogy Csonkamagyarország­­nak nincsen egyetlen egy o­­íyan területe sem, mely a történelmi viharokban any­­nyit szenvedett volna, mint a valamikor gazdag, dús és boldog Nagy Magyar Alföld, melynek falvai, őslakói nagy­részben elpusztultak és ter­mőföldjei pusztasággá vál­tak. — Gondoljunk csak a törökökre. A törökök ki­­takarodása után a nagy ma­gyar pusztaságon mindent elölről kellett kezdeni, újra kellett építeni. Es csodála­tos szivósággal a magyar né­pi őserő, szorgalom és lan­kadatlan, nem pihenő, verej­­tékes munka kétszáz év a­­latt bámulatraméltó ered­ményeket ért el. “'A megmaradt magyar­ság, mint tudjuk, magára ta­lált,” — irja Preszly. — “ál­dott termékenységgel egy­más után bocsátotta ki a ra­jokat magából, uj falvak é­­piiltek, szépséges templom­­tornyok kúsztak az ég felé, iskolákban az elemi művelt­ség igéit csepegtették ki­csiny magyarok fogékony leikébe, részben magyarok­ká váltak idegen nemzetisé­gek, újra termővé lettek puszta földek.” “Küzdelem indult a ho­mok hatalma ellen, szőlőtő­ke, gyümölcsfa, virág tette kedvessé a búza — és rozs­földek egyhangúságát.” . . . És véreink önerejéből megtörtént a feltámadás. — — Sajnos, a magyar sors ismét örvénybe került. Vé­szesen kavargó, gyilkos őr vénybe, mely a tatár és tö­rök hódoltsághoz hasonló veszedelmeket zúdítja rá most véreinkre. Ennek lé­nyegét nem nehéz elgondol­nunk, ha tudjuk, hogy min­denkor a magyar Alföld né­pe volt lelki alkatánál fog­ra az öncélú magyar gondo­latnak leghűségesebb védő­je, őrzője, a szabadságharc elszánt honvédője. A kiegyezéstőj a világhá­borúig terjedő ötven év a­­latt a magyar kormányok az Alföldet nagyon elhanyagol­ták. Nem törődött senki az ijesztő nagy irni-olvasni nem tudással, az alföldi nép közegészségügyével, az ijesz­tő nagy gyermekhalandó­sággal, tüdővésszel és egyéb népi betegséggel. Kórház alig egy-kettő a­­kadt az egész alföldterüle­ten. Az anyák orvos nél­kül szülték gyermekeiket. Nem fásitották az Alföldet, a futóhomok folytatta sok­­helyen káros hódítását és tett terméktelenné nagy te­rületeket. — A vadvizek sza­badon rakoncátlankodtak. — Politikai szólamoktól voltak (Folyt, a következő oldalon.) aV regi EESZEK... A tavasz nem mindig márciusban köszönt be. Van ugy is, Hogy júliusban jön meg. Fehérfaluban például ilyenkor jött meg az Ur 1937-ik esztendejében. Legalább is igy jegyezte ezt fel Boldogh Balázsné a bibliába. írván ekképen: “1937 julius hava. Annak is a legvége. És miránk most jár a tavasz. Mert tavasz akkor van, amikor megtérnek a vándormadarak. És a mi vándoraink most tértek visz­­sza régi fészkükbe. Nagy Amerikából, negyvenéves tél után. Itthon jár édes jó apám is. ő is a Verhovay hajóval jött meg. Ha három szivem volna, annyi se bírná könny­csurgás nélkül ezt az örömet.” És megringatta a kisfia bölcsőjét valami rögtönzött dajkadallal. Jóska elaludt. Sőt álmodott is hozzá. Nagyon különöset álmodott, amilyen nem is való a bölcsőbe, dehát furcsa esztendő volt ez, lám a vándormadarak is julius alko­nyán érkeztek meg Fehérfaluba. Jóska kisszive megszorongott, mert rákalapált valami angyalszárnyu kis Bánat és ezt mondta neki:--- No, kisfiam, most itthon van a nagyapád, olvasdd ki gyorsan a szeméből, hogy mi az Élet. A gyerek illendően nekikészült. Felhúzta oskolás bátyja piros csizmáját és odatipe­gett a nagyapjához s bár még sohasem látott ábécés könyvet, könnyen kibetüzte me­rengő szeméből ezt a kis mondatot:--- Az élet remények útja és bánatok kútja. Nagyapó látta, hogy a fiú nem érti, amit olvas. Közelebb húzta hát magához és igy szólt hozzá, amíg Jóska kiváncsi tekintete átbugdácsolt arca barázdáin és újra a szeméhez ért:--- Hát, édes kisfiam, először is libát őriz az ember. Kis pataknál. És egyszer csak haltja, hogy mondja a Patak: “Csirr-csurr, de szép az ut a hegyre.” És erre elindulsz a hegyre juhokat őrizni. Őrződ a juhot nagy becsülettel, esténkint meg is számlálod, mint a csilagokat és egyszerre hallod, hogy mondja a Hegy: “Hej-haj, de szép is az ut a tenger felé.” És erre elindulsz a tengernek, ahol akkora hajók úszkálnak, mint a pilinyi templom.--- Csibben-csobban a viz, tülköl a hajó t addig bámulod az Óperenciás holdat, amig megszólal: “Hüm-hüm, de szép is lehet az ut a Föld mélyébe, ahol kincseket ládázott el az Isten és csodálatos titkok borulnak az ember elé.” És erre elindulsz a föld mélységei felé és négy, mégy egész a pokolig s egyszerre megszólal a Pokol: “Dirr-durr, de szép is lehet az ut innen kifelé. “És erre elindulsz kifelé, rongyos lélekkel, megtört testtel s mire a napvilágra érsz, azzal fogad az áldott, friss hajnali Szellő: “Sitty-sutty, de szép is lehet az ut hazafelé.”--- És elindulsz hazafelé újra azon az utón, amelyiken elérkeztél a pokolig és mégy, mégy újra a világon át, Óperenciás tengeren át, vonaton, hajón, mindenfélekép és végre is itt vagy, kis fiam, megint a régi fészekben. És látva látod, hogy az a legszebb ut az életben, amelyik hazafelé visz. — Igen, — ismételte meg nagyapó — az a legszebb ut az életben, amelyik haza­felé visz. És legurult különös fényű arcán, a mélyszántásu barázdák között, egy szép, kerek, meleg csillogó gyémánt.--- Hopp, --- mondta Jóska, --- ez az enyém! Nagyapó kedvesen bólintott rá:--- A tied, kisfiam, neked hoztam nagy Amerikából!

Next

/
Thumbnails
Contents