Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)
1937-08-19 / 34. szám
1937 augutztu« 19 f-ik «vld«1 Vfrftövayafcfapfa SZARVASKŐ A SPANYOL TESTVÉRHARC PANORÁMÁJÁBAN KEDVES FIUK ÉS LÁNYOK, KEDVES GYÖNGYFÜZŐK: A Mindenható tudná csak megmondani, hogy a spanyol háború híreinek olvasása közben, miként jelentkezett ahoz társul Szarvaskő. Hiszen messzebb van ez a hevesmegyei falu H ispán iátói, mint Makó Jeruzsálemtől; ami pedig' annyit jelent, hogy a két nevezetes .város között elhúzódó útvonalon el se induljon senki, mert úgy sem ér oda soha. Spanyolország a Pirreney félsziget legnagyobb részét behasalja, kétharmad részét tengerek határolják, fénykorában világtörténelmet irt, tehát régi időktől fogva valaki; ez a Szarvaskő pedig Heves megyében Felnémet és. Mónusbél közé fészkelte be magát egy völgyszoros kanyarulatába s mindezeket összevéve sem tesznek ki együtt egy pontot a map-án. Honnan veszi hát a kurázsit Szarvaskő, hogy itt előget nekem s nem tudhatom tőle úgy olvasni a most történő spanyol híreket, mintahogy az tisztességgel le van írva. Rá is mordulok haragos szóval; No hát mi kell te görbe falu? Üsmerni ösmerlek, de nem a jóról! Sem szántód, sem vetőd! Ami körülötted van is mind az egri érseké s annak a rengeteg erdőségnek tövében éppen csakhogy meghúzod magad, mint a vályogvető cigányok a sárga földesben. Utad sem volna, ha Pirker László nem véset egyet a hegyek oldalába, — addig csak a lábadnál elfutó pataknak medrében kanyarodtál, ha szekereiddel együtt kiszólitott odúdból a muszáj. Honnan veszed hát ahoz a jussot, hogy kicsiségeddel eltakard előlem azt a spanyol képet, amit a történelem számára most festenek át újra, — pirosló friss vérrel ? Ahá, tudom már miért ftr rakodol előmbe! Tóth András bátyánkhoz csalogatsz, aki mindenfélét faragó ember 's- hozzá, nála tartja Szarvaskő az eszét. Most is, amint belépek az öreg Mathuzsálemi kort élő András bátyánk pitvarába, — farag az öreg. Puha jávorfa darabját nyesegeti budli bicskával s olyan komolyan dolgozik, mintha Fadrusz Jánosnak volna a jobb keze. Köszöntésemet rendes szokás módján fogadja, de mikor azt kertiem tőle, hogy mi készül a faragásból, arra már igy adja meg a szót: “Ha jó lesz, hajó lesz; ha jó nem lesz, hajó nem lesz!’’ A tálaspolc, ami mások konyhájában virágos' tányérokkal van megtűzdelve, András bátyánk feje felett fahieroglifekkel van az telítve. Nagy események, nagy emberekre emlékeztető figurákkal, amelyekre bicskaheggyel véste fel irni-olvasni nem tudó András azokat a karikatúrákat, amelyekből szembenéz velünk, a palóc humorba mártott képzelődés. Nem szecessziós kivitelű művészi munka egy sem a1 tálast megtöltő alakok közül s nem is azzal a gondolattal készültek, hogy szobrokhoz hasonlítsanak. Jelképes Írások s együttvéve egy gazdag tartalmú Almanach benyomását kelti a szemlélő előtt, ami megjelent szarvaskői Tóth András faragásában. Mert Tóth Andrásnak minden kifaragott alakja, egy. egy bicskahegyév-el bevésett történet; mondák, legendák, eseményekből származó elképzeléseknek kifejezései, szakasztott úgy mint a Verhovayak Lapjának legutóbbi számában megjelent tótágas, Bencze János bucsuzását egykét vonással megrajzolta. Lehetne vendégoldal egy kisebbszerü szekérnek oldalán, olyan hosszan nyúlik elő a többi közül egy csutyikalapos palóc alak, amint pennának hasítja ketté a libatollat. Senki más ez, mint Mikszáth Kálmán a “Jó Palócók”-nak megirója, a nagy tisztelettől magasra értékelve. Asszonyalak a másik, nagy hajfonatokkal kontybán a fején, rozmaring fonással. Nyakáról nem ékszer csüng le, hanem egy domború szív, amelyből kiáll egy tőrnek fogantyúja. Erzsébet királynét vélem benne, amit András bátyánk is helybenhagy, csak annyit tesz hozzá: “Ő a szegény.” Száz számra lelhetők itt ezek a bicskaheggyel megirt történeti fantáziák, de engem mégis az a hajó alak érdekel leginkább, amit most müvei kifelé András mester. Mert hát, hajót, csónakfélét és másféle jármüvet nem sokszor láthatott Tóth András; a használatukról pedig igazán nem lehet tapasztalata ennek az erdőt nyiivögető embernek s igy valami rajta kivüleső történés forgácsoltatja vele a juhar darabot. Nehezen szónak is áll András Bácsi s imigy magyarázza meg azt a lelkihatást, amely bicskáját igazgatja: “több a viz, mint a szárazföld és sokszor kicsap rá, az Isten haragjával vegyes nagy áradás. Úgy olvasta az unokám, hogy Galwéstónban is igy volt. fehércselédeket, gyerekeket ölt, mivel nem volt elég hajó, ami fel vette volna őket. Látja azért faragom igy fenékkel felfelé, hogy azt is tudhassam, amikor ránézek, mennyire nem értették kezelni még a meglevőket sem azok, akik masuk is alá fúltak annak a cső*o r naknak, amelyben mast akartak kimenteni a veszedelemből.” Negyvennyolc esztendeje elmúlt már annak, hogy Tóth András bátyánktól megtanultam egy magyar szójátékot, de ennyi időn keresztül ennél több sem jutott eszembe a szarvaskői hieroglif-faragónak a dolgairól csak most, mikor a spanyol testvérharc tombolásáról olvasgatok. Ez áll az újságban: A gyermekek hajója már hetekkel ezelőtt kikötött angol földön s partra tette riadt és kábult szállítmányát. Valamivel később újra hajó indult tele gyermekekkel Franciaország felé s ez a hajó is kirakodott egy meleg és tarka délfranciaországi kikötőben. Most úszik a harmadik hajó Oroszország felé s viszi magával a megmaradt baszk gyerekeket. Angol, francia és. orosz gyerekek állják majd körül őket s a magúk nyelvén kérdezik majd tőlük, hogy akarnak-e játszani 7 * Hát viszik a spanyol gyerekeké! a szélrózsának minden irányába, minden hatalmasabb nemzetnek kikötőjébe beigyekeznek velük a mentőcsónakok, hogy el ne temesse őket a minden hullámok legirtózatosabbika, a testvérkeblekben viharzó könyörtelen hulláma. Ki tagadná nagy könyörületességeit, a mentést végző nemzeteknek, ki ne lágyulna el annak az erkölcsi erősségnek látásán, amelyet ezek a mentők kifejtenek és ki volna az, aki munkájukhoz ne kivánná a szerencsét? Sokan meg is nyugszanak s bevégzett mentési cselekedetnek vélik mikor egy- egy gyermek rakományt partrátett valamelyik nemzetnek hajója. Pedig hát nem igy faragta "ki; fenekével fölfelé fordította a mentő csónakot Tóth András, aki mindent nagyon jól látott onnan, ahol legsötétebb hirtelen kanyarulata, a Mátra Eger felé szaladó völgyének. És bizony ezek a spanyol gyerekeket mentő hajók is fenékkel forognak fölfelé azokon a különféle érdekektől korbácsolt vizeken, amelyet az élet tengerének szoktak nevezni. Enni adhatnak ugyan ezeknek a gyerekeknek, de otthont, anyát, testvért. ismert füvet, lát, virágot. rögöt aligha. Üvegből kaphatnak tejet, akiket az anya elméjéről letéptek a mentők, de az ereikben híguló. sűrűsödő vérré nem a baszk, nem a casztiliai anyának teje változik át testük fejlődésében. Lesznek belőlük angolok, franciák, oroszok, csak spanyolok nem lesznek, akiket pedig menteni akartak. Mert nem is azok mentették a spanyol gyermekeket. akik a nemzetek hajóiban az arra hivatottságot megszerezték, hanem diletáns emberek kezébe nyomták a spanyol gyermekek mentő hajójának kormányát s igy nem csoda, ha fenékkel fordul majd felfelé, annák mindenike. Ha majd a British Museumban meg látják a most partra szálitott gyermekek szülővárosuk templomainak megmentett freskóit, majd ha Hispániát művészete és virágzása idején rekonstruálva szemléli ott, mint valami Periklesz-kori Akropoliszt, akkor ébred annak, tudatára. hogy ő már nem is élő, csak árnyéka annak a megmentett spanyol gyermeknek, akit régen agyonmentett a fenekével felfelé fordított szeretet hajó. Ki tudja? Nincs-e egy spanyol Tóth András a Pirreneyekben, aki hieroglifekben kifaragja azoknak a népeknek spanyol nemzetséget mentő akcióját, akik viszik a gyermekeket spanyol földről, de teljes erejükkel azon dolgoznak, hogy meg ne szűnjék Hispániában a testvérharc addig, inig egyetlen spanyol felnőtt ütőerében felmetszetlenül lüktet a vér. Szarvaskői Tóth András, de okos ember volt kegyelmed, sokkalta továbbnéző, mint a spanyol téstvérbarcot messzelátóval vezénylő hazafiak. Kár, hogy nem áldotta meg őket az Isten a Kend tudásával, hogy megláthatnák a fenékkel felfordult hajókat, amelyet mentés örve alatt hajtogat hozzájuk, a jóbarát Muszka, Francia Angol s az ellenségnek tartott Olasz és Német egyaránt. Messzebb mentem kedves Gyöngyfiizők, mint ahogy számítottam, de gyermekek mentéséről Írnak az újságok, mikor az irmagját is irtják annak a népnek, amelytől még gyermekeit is szép szóval bár, de farizeus módon el-elhordják. Van még hozzá elég bátorságuk elismerést várni s a humanizmus köntösébe bújni azoknak a gyujtogatóknak, akik a testvérharcot a spanyolok között felidézték s mesterséges csóváknak bedobásával tartják lángban azt a tüzet, ami pusztulásba viszi ezt a nemzetet. Édes Gyermekeim, kicsi Gvöngyfiizőim imádkozza- / tok velem, hogy soha ne érien benneteket olyan iszonyú életíergeteg, mint amibe a spanyol gyermekek most belekerültek. Ne érjen benneteket drága véreim soha olyan balsors, hogy szüléit, testvért kelljen cserélnetek ! Ezt óhajtja, ezt kéri részetekre Józsi Bácsi. A BÁTOR KIS SVÉD LEÁNY “Anna virumquo cano”. . . fegyverekről, hős férfiakról énekelt a régi hősköltemény. Az a hir,- amelyet Stockholmból jelentettek a múlt héten s amelynek hőse egy Leimer Gunhil nevű 15 éves svéd kisleány, mégis: hősköltemény, ami a mai idők zengő, szomorú, fájdalmas és lélekemelő dala! Színhelye: nem a csatamező, nem a várfok, nem a felvonó hid, de hősnője mégis tűzbe ment, a szó szoros értelmében harcolt a tűzzel, amely lángbaboritotta azt a munkásbérházat, amelynek ötödik emeletén négy apró testvérkéje siránkozott. A bátor kis svéd leány nem veszítette el lélekjelenlétét, bepólyázta sorra mind a négy testvérkéjét vizes ruhákba, aztán mikor már a lángnyelvek köröttük Csapdostak és a füst gyilkos, fojtó leheletét már-már beküldte az ablakon, sorra leeresztette mind a négy gyereket hevenyészve összesodort kendőkkel, széthasított lepedőkkel, leeresztette őket olyan mélyre, hogy a mentő kezek elérhették valamennyit. íme, a modern hősnő, a kis munkásleány, aki a szürke ormótlan bérház lángtengerében vívja meg élet-halál harcát apró, tehetetlen testvérkéiért. íme, a bátorság, a lélekjelenlét vitéz kis leánya, méltó utóda a romantikus múlt kardot ragadó, bástyákat védő, ellenfélre forró szurkot öntő hős asszonyoknak. Meg is jutalmazták: Ezerötszáz svéd koronát adták neki a Carnegie-alapból é? kapott még azonfelül egy gyönyörű aranyórát. Szomorú befejezése a történetnek : amikor a kislány négy testvérét megmentette, ő maga is leugrott a méntőpony.vába, de oly szerencsétlenül, hogy egész életére nyon 'Orék marad ! A hősi sebesülteknek kijáró megható tisztelet övezi a szegény bátor kis leány nemes alakját!
