Verhovayak Lapja, 1937. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1937-06-26 / 26. szám
Journal of Verhovay Fraternal Insurance Association VOLUME XX. JUNIUS 26, 1937 No. 26 SZÁM MAGYAR VÉREINK NÉMA FORRADALMA A betevő falatért dúló örökös harc olyan szomorú arányokat talán sohasem öltött, mint manapság odaát a megmaradt kis csonkaföldön. Nemzetgazdászok és emberbarátok fennen hirdetik uton-utfélen, hogy mindenkinek, aki dolgozik, joga van* a betevő falathoz, az emberhez méltó megélhetéshez. Hirdetik ezt a jó Ég tudja hány esztendő óta Magyarországon is, sőt az ország vezető emberei, nagynevű politikusai az elmúlt hetekben azt is hangsúlyozták, hogy A MAGYAR FÖLD MINDIG EL TUDJA TARTANI AZOKAT, AKIK RAJTA ÉS BELŐLE ÉLTEK — ÉS ÓHAZÁNK MOST IS ELEGENDŐ ERŐFORRÁSSAL RENDELKEZIK AHHOZ, HOGY MINDEN FIÁNAK ELEGENDŐ KENYERET ADJON. Mi, akik éber figyelemmel kisérjük “az otthoni állapotokat,” nem kételkedünk e szavak őszinteségében, de elhisszük egyúttal azoknak az állítását is, akik leszögezik azt a tényt, hogy a legnagyobb hiba, az ősi hiba a javak megoszlásában van. Meggyőződésünk az ebben az irányban, hogyha tennének is végre valamit e keserves probléma végleges megoldása érdekében óhazánk vezető emberei, akkor talán az erőforrások kidugulnának és talán valóban lenne elegendő kenyér s a magyar paraszt “néma forradalma” nem öltene egyre nagyobb és kétségbeejtőbb arányokat. —“Néma forradalom” . . . Nem újszerű fogalom ez, de nagyon találó. — Épen most alkalmazta egyik kiváló, fiatal magyar szociológus: Kovács Imre ezt a kifejezést “A néma forradalom” cimü könyvében, melyben a magyar parasztság rettentő leromlásának tragédiáját s annak következményeit ecseteli magrázó, drámai erővel és sötét színekkel, — s ami könyvében a legszomorubb, hogy amit leír, (épen magyarországi legjelesebb Íróink megállapítása szerint) szóról — szóra igaz! Bele kell tehát tekintenünk a magyar sors tragikumába ! Valamikor a kivándorlás volt a magyar földmivesmülióknak a lesújtó tiltakozása a szociális egyenlőtlenségek, a gazdasági és politikai elnyomatás különböző formái ellen s ezt valóban találóan nevezhetjük néma forradalomnak. Ez a néma forradalom hosszú évtizedek óta dúl és azéktelen magyar sebek, az idők folyamán, nemhogy begyógyultak volna, hanem ellenkezőleg — kiújultak! — És ma odaát az elégedetlenség szinte dühöng a magyar parasztság körében. Épen most jelent meg a magyar könyvpiacon Málnási Ödönnek is egy pompás könyve, mely méltó párja a “N é m a forradalom”-nak. Nem hangzatos, hanem egyszerű, keresetlen a cime: “A SZEItLYCRjíZA© EAPEJJA Hogy hol van Székely ország kapuja? Hát hol volna? Felhő fölött, csillag alatt, kék azúrban, szelek mentén, Csaba vezér utján. Azon át vágtatott föl az erdélyi havasokra Csaba büszke népe: görög földet járva, bánatokat látva, hadi dicsőségben, mégis vereségben, mert bizony a “nimet sógor” esze akkor se járt máson, minthogy nekünk ártson. Azok az angyalok, akik akkoriban trombitáltak a menyekbe érkező hősök elé, kirebbentek a nagy zenebonára, nyereg nyögésre, kard csörtetésre, tarsolyok csörgésére, sarkantyukpengésére és úgy elbámészkodtak a hetyke seregen, hogy észre se vettek, amikor maguk is átvonultak a hadfiak nyomában, Székelyország kapuján. De ezt, annálinkább észrevették. — Ejnye, mondta az egyik, emmá oszt kapu.-— Az a, — mondta a másik. És fenn a mennyekben, nyomban elővették az öreg Szent kapust, hogy íme: a mennyek kapuja már igen régi, jó volna talán felhozni helyébe a székelyek kapuját? Le is küldtek azonmódon egy angyalstafétát érte, de a székelyek fürgébbek voltak. Mire az égiek odaértek, ők már lehozták a földre. A havasok tetejére. És azon jártak kisbe, ha jött az ellen vagy, ha ők mentek ellennek Olájországba. így irja ezt az a poéta, akit mostanában bocsátottak égnek a csiki székelyek, hogy beszélné meg Csaba vezérrel: mit lehetne tenni Székelyországért meg Magyarországért? De, amig a válasz megjön, beszéljünk tán arról, hogy mi történt a székelyekkel, akiket Csaba vezér, végre is magukra hagyott. Az udvarhelyi Kakukkhegyen gyülekeztek össze és hajnali tűzrakáskor megkérdezték a kakukkot, hogy meddig él a székely? A kakukkmadár hozzá is látott a jósláshoz azonmód, de a visszhangoz erdőhát — a székelyek jóbarátja — úgy megsokszorozta az amúgy is bőséggel ontott kakukkolást, hogy a székelyek nem győzték kivárni a végét, hanem igy szólt a vének legvénebbje a a többi vénhez: Te mégy, pajtás, Küküllőnek, Te meg elmégy Csikba. A Te néped, öreg testvér, Torda hegye hivja. Huj székely, szegény székely, Ne eredj világnak. Égignyuló Erdélyország Lészen a te várad. A völgyön farkas vonyitott, róka vakkangott a reggelbp és lomha medvék meg bocskoros ellenségek kóboroltak az oszladozó székelyek után, de Székelyország kapuján nem mertek utánuk menni, mivel hogy ezt az ősi székely igét olvasták a kapun: “AKI ITT JÁR, ITT-HÁL”. Szives vendéglátást jelent ez, de az ellenség úgy gondolta, hogy furfangos a székely. Hátha örök időkre szól majd a marasztalás. A Verhovay követel: azonban bátran átléphetnek Székelyország kapuján, hiszen őket maga az amerikánus főszékely, Kőrösfőy János vezeti át rajta. magyar nemzet őszinte története.” Minket amerikai magyarókát kell, hogy érdekeljen ez a könyv, mert hiszen nemcsak “MINT EGY ORGONABUGÁSOS, VÉRKÖNYNYES GYÁSZINDULÓ, ZUG VÉGIG EZEN A KÖNYVÖN A MAGYAR FÖLD EZERÉVES TRAGÉDIÁJA,” — hanem Málnási egyúttal tetemre hivja benne azt a nemzetgyilkoló nagybirtokpolitikát, amely a háboruelőtti utolsó tizenöt év során másfélmillió földéhes, magyar parasztot kényszeritett ki Amerikába. Ezren és ezren vannak itt közöttünk olyanok, akik nagyon jól emlékeznek azokra a háboruelőtti esztendőkre! . . . S valóban megdöbbenthet mindenkit Málnásinak ama megállapítása, melyben azt mondja: “. . . . és tudnia kell mindenkinek, hogy a világháború végső döntésénél hiányzott az a hét kemény hadtest, amely a háboruelőtti másfél évtizedben kényszerűségből Amerikába szivárgott.” — A magyar közéleten odaát ennek a két könyvnek a nyomán épen most páratlan méretű vihar tombol, — de ENNEK A VIHARNAK KELL, HOGY JÓTÉKONY HATÁSA LEGYEN, mert hiszen a világ előtt nem lehet már tovább elhallgatni azt az aggodalmat, amelynek a magyarság legfájóbb, ősi szociális bajai körül támadtak s melyek immár tetőpontjukhoz értek! Nem lehet ma már az “áthidalhatatlan közönyre,” sem pedig arra hivatkozni, hogy hát ezen segíteni úgy sem lehet, mert “elvették tőlünk területünket pontosan 71.5 százalékát és megfosztottak bennünket népességünk 63.6 százalékától.” Ne keressék Magyarország nagynevű politikusai folyton a tehénnek a tőgye között a szarvát! Nézzenek be már végre valahára a magyar sors rettentő mélységébe és segítsenek is a magyar nép nyomorán! Igaz ugyan, hogy nagyon, de nagyon meg lett csonkítva az az egykori Nagymagyarország és nagyon, de nagyon legyöngültek véreink számban _ is, erőben is, de ne engedjék meg azt, hogy a legközelebbi háborúban, melyet úgy sem fog elkerülni, a végső döntésnél ISMÉT hiányozzék az a “hét kemény had(Folyt. a következő oI3alon.). A
