Verhovayak Lapja, 1937. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1937-05-08 / 19. szám

uerhovayakJhpja

Journal of Verhovay Fraternal Insurance Association

VOLUME XX. MÁJUS 8, 1937 No. 19 SZÁM

Mit tehetünk fiaink és unokáink magyarságáért?

Néha-néha az arcunkba szökik a vér, ha olvassuk a mai Csonkamagyarországról és annak népéről, a mi fajtánkról irt legújabb külföldi történelmi és földrajzi könyveket. Lekicsinylőleg Írnak rólunk talán az egész világon minden-felé, — nem vonva ki uj hazánkat Amerikát sem.

Fáj ez nekünk, pedig a könyvek a legtöbbször nem hazudnak. Magyarország, illetve a magyar nép valóban egy apró, árva Európába csöppent sziget, amelyet szláv, germán és latin tenger ölel körül olyan borzasztó dagályával a hullámzó vizeknek, hogy Istennek valóságos csodája tudta fenntartani ezer éven át. Most vegyük ehhez azt, hogy az amúgy is kis nemzet egyharmad részében idegen iga alatt görnyed és körülbelül egynegyed részében szétszórva él a világon. Bécsben, Dél- Amerikában, az Egyesült Államokban és Kanadában. Nem csoda tehát, ha vannak német történelemárók, akik olyan jövőt jósolnak nekünk, magyaroknak, mint az ősi brittek, piktek, baszkok kihalt fajtájának, amelyek felszívódtak az erőteljes angolszász, vagy latin népszervezetekben.

Véreink is tisztában vannak ezekkel a történelmi elméletekkel, sőt a török háborúk óta néhány gyakorlati példa megtanította őket arra, hogy van mit tartaniok a lassú elvérzés és kiszivárgás veszedelméből és Erdély nem egy vidékén van alkalmunk most elmerengeni ennek a sötét történelmi elméletnek igazsága felett is. Sőt az a veszedelem, amely most fenyegeti a magyarságot, minden eddiginél mérhetetlenebb és szörnyűségesebb. — Három és fél millió testvérünk idegen uralom alá került Trianon óta és EZ AZ IDEGEN URALOM KÖZÉPKORI BARBARIZMUSSAL IGYEKSZIK MAGÁBA OLVASZTANI legalább azt a MÁSODIK NEMZEDÉKET, amelynek nyelvi és a képzettség tekintetében, ez a beolvadás egyenesen létkérdése és életlehetősége.

Ez a mostani nemzedék valahogyan csak elvergődik holtig, de a gyermeke már csehül, románul és szerbül kénytelen tanulni, ha egyáltalán élni akar tovább. Ezt

a beolvasztási politikát a Magyarországot környező államok vad és dühös kényszerrel, tűzzel és vassal, kiéheztetéssel és üldöztetéssel csinálják.

ITT AMERIKÁBAN — AZONBAN SEMMI SEM ÁLL ÚTJÁBAN ANNAK, HOGY MAGYAR SZELLEMBEN NEVELJÜK ÉS MAGYARNAK TARTSUK MEG AZT A BIZONYOS MÁSODIK NEMZEDÉKET.

Nincsen Európának kultur nemzete, amely már meg ne tervezte volna a saját maga külön világszövetségét. Megszervezte még az angol is, amely pedig a föld kerekségnek épen egy ötödében minden társadalmi szövetség nélkül, politikai nagyhatalom és gazdasági diktátor. De megcsinálták a svédek is, akik elszórva a világon, csaknem pontosan annyi honfitársat tudnak öszszeszámlálni, mint mi, magyarok tudnánk, ha valaha eszünkbe jutott volna magyar népszámlálásit rendezni Ausztráliától-Kanadáig, Tokiótól-Délamerikjáiigf. A svédek bármelyik pillanatban meg tudják mondani, hogy hány honfitársuk van külföldön, azok között hány a munkanélküli és hány van olyan aki munkáskezekben szűkölködik s ezen a pontos kataszteren elindulva, külföldön tartózkodó honfitársaikat ide-oda tologatják a kenyér s a boldogulás irányában. Van tehát egy földrajzi Svédország és van egy eszmei Svédország, a föld nélkül való nép hazája, amely szétterjed az egész föld kerekségen.

Hát mi magyarok? Hogy, állunk mi ez irányban?

A Verhovay Segély Egylet egyetlen a külföldi magyar egyesületek között, amely igenis gondoskodik a második nemzedékről, mert tudja azt minden egyes tagtársunk, hogy az amerikai magyarság jövőjét, — a mostani viszonyok között,

— csupán a második generációnak egyesületünk kötelékébe való szervezése teszi lehetővé és csakis ez bizton sitja magyarságát.

Mi magyarok nemigen gondolhatunk a svédek mintája szerinti világszövetségre. Budapesten van már évek óta egy hasonló szervezet s van annak irodája a külföldön élő magyarság részére. Az a mi céljainknak teljesen megfelel.

Segítsük elő annak a munkáját, építsük és mélyítsük ki még jobban a testvérsegités, a megértés és a kölcsönös szeretet védőbástyáit S

— gondoskodjunk még job-* ban, még szebb, még nagyobb megértéssel a második nemzedékről. — Nem fog akkor elszivárogni a vérünk, nem fogják homokrétegek eltemetni fiaink és unokáink magyarságát!

A VERHOVAY NAGY ZARÁNDOKÚT SZENZÁCIÓI: 5. SZEGED

3CZSAPAIP13irA

Nagy terjengőssel jön meg az este és a Tisza fölött megtáncol a homály, mint hortobágyi pusztán a délibáb. Délnek: szélmalom nyekereg. Északnak: vonat kattog. A földön: pihenőre halkuló zsongás. Vizen: halászcsónakok csobogása és kettejük közt, a Tiszaparton, fellángol a rozsé, hogy megrotyogtassa a halászlének szánt friss fogás apróját. A bogrács fekete, mint a szurok, de benne piros a lé. Még a menyecske arculata se pirosabb.

Honnan, honnan nem, nóta kerül a szellőbe és ömlik, úszik a nagy lapály fölött borongó kedvteléssel:

Valahol a Nagyalföldön, bánatomban beszegődöm . . .

A tanyákon már oltják a lámpát. Csak még kinéz az asszony a száritó alá, ahol naphosszat füzte-füzögette a pirosra érett rózsapaprikát, Szeged dicsőségét, az illatos ételizt, aminek szine, tüze, ize olyan, mint a legnemesebb boré.

A gazda immár jó vásárra gondol és igf, utolsó pipatömésre, különösen jólesik néki a tudakozódás:

— No anyjuk, mönnyi az annyi?

Az asszony elmosolyodik és mig a vizitkéjét oldja, mondja is neki:

— Annyi, amönnyi.

És, hogy ime, tudják már, mennyi lett a paprika, hát ágyazáshoz látnak. Az embör: subáját veti a heverőre. Az asszony: benyitja a komora ajtaját:

— No, jóccakát.

A fogadalmi templom tornyában megkondul a harang, a kicsiny, az estéli, aki a lelkeket “szömléli” és cseng-bong kedvesen:

— Ki erre, — ki arra, ki erre — ki arra.

A Kasban vonóra kap a cigány és indulót

húz a töméntelen nagy vacsorához, ahol még a torta kontyán is ott virit a rózsapaprika.

A tiszai vashid kapuján vámszedő fináncra pereg a menyecskék nyelve és koszorús holdra ásit a kuvasz. Rongyos halászlegény lép ki a partra, hogy bevonja a ladikot.

— Ögye fene ezt a világot! Szöbb vót tán mégis valaha, amikor Rózsa Sándor tekergett a vén tanyák körül úrhatnám urakkal, pandúrral kötődve. Azóta is megnyög ilyentájt a Csillagbörtön, mert lélek a lélek, ha betyáré is és visszajár, ha nyugtalan.

— Huj, Sándor, ha te most ittvóná és rányargalhatná a fertályos vártára. Csak úgy: karikással.

De a Kasban csak zeng a cigány mégis, mert minek a bánat, ha nincs hozzá vigasztalás. Meghát: úgy se terem ez a föld másnak, mint magyarnak rózsapaprikát. Úgy se nevel a Tisza másnak bajuszos harcsát meg porczos kecsegét. Nem üzen az alfőd másnak olyan gyönyörűséget, mint a magyarnak ilyen piros estéken és bizony, bizony a fecske se csicsereg másnak olyan hajnali ébresztőt, mint öreg magyar tanyásnak:

Szöged fölött fölhő zokog.

Daniké Pesta szive dobog.

Dankó Pesta szive dobog.

Haj de zokog, haj de zokog.

Az asszony mög kinyit a komorából és csak ennyit szól:

— No, emböröm, oda a vásár, csurog az

eső.