Verhovayak Lapja, 1937. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1937-04-17 / 16. szám
Journal of Verhovay Fraternal Insurance Association VOLUME XX. 1937 április 17 No. 16 SZÁM Tisztelt Titkár Uram, s kedves Fióktisztviselő társaim! Egy-egy ország milliókat kitévő lakosságának boldogulása, nem minden esetben függ azoktól, akik a kormányok élén állanak; hanem azoktól a tényezőktől és hivataloktól is, amelyek azért alkottattak és állanak fenn, hogy az ország ügyelnek intézéséből odaadással és ernyedetlen szorgalommal vegyék ki azt a részt, amelynek végzésével megbizattak. A legzseniálisabb hadvezér sem nyerhet ütközetet s annál kevésbé viselhet eredményes hadjáratot, ha tiszttársai utasításait lanyhán teljesítik, vagy kötelességükről megfeledkezve, a rájuk bízottakat pontosan és becsülettel el nem végzik. Tömegbe verődött, vagy szabályos rendbe sorakozott népsokaság együtemű mozdulatra csak akkor képes, ha az éleken álló vezetők ahoz az irányt megmutatják s a szükséges lépések tempóját megszabják. A Verhovay Segély Egylet általánosságban vett tagjainak az alapszabályok adják meg az utasítást arra, hogy élvezett jogaiknak biztosítására mit kell tenniök. Sajnos, hogy mig követelményeink bizonyos részének teljesítésében kifogástalanok, addig lanyhán vesznek, vagy nem is teljesítenek olyan kötelességeket, amelyek pedig fontosságukban vannak olyan nagy tényezők, mint maguk a tagdij befizetések. EZ A FONTOS TÉNYEZŐ, Egyesületünknek életére és biztonságára, A TAGSZERZÉS. Friss vért jelent ez a lankadó testben, uj életpezsdülést az erőtlenedő, egyhangú monotoniában tengődő életre. Hogy a tagszerzés feladata, ami a testnek táplálkozásához nagyon hasonló szükség — miért nincs mi közöttünk Verhovayak között komolyan véve és végezve? Aligha tévedek mikor annak okául azokat hánytorgatom, akik az éleken állanak; akik mi közöttünk tisztséget viselők s akiknek hivatásuk, hogy a rendbe sorakoztatott fiókosztagoknak példát mutassanak s az elmaradozókat mozgásra, cselekedetre ösztönözzék. Titkár és más hivatalokat betöltő tiszttársaim, nem első eset, hogy kérő és figyelmeztető szavaimat levelek alakján önökhöz intézem. Én is, Önök is erős fogadalmat, esküvést tettünk, hogy ia Verhovay Segély Egylet dolgait becsülettel végezzük, annak igazától el nem tántorodunk. Nemcsak a meglevő szabályok betartását és betartatását vallottuk kötelességünknek, hanem még a hozandó törvények elismerését is kijelentettük. Mégis, ha felvetjük a kérdést: melyik Fiókelnök, melyik Fióktitkér, vagy bármely más fióktisztviselő hangoztatja és ösztönzi fiókjának gyűlésein, tagszerzési kötelességének teljesítésére tagjainkat? Úgy arra kevesen felehetnek ezzel a szóval: “Én!” Pedig alapszabályi kötelesség mindenikünkre nézve A NAGY VERHOVAY ZARÁNDOKÚT SZENZÁCIÓI: 2,— A HORTOBÁGY Halló, Hortobágy! Kiriön világ. Semmi máshoz nem hasonló. Hacsak nem az égbolthoz avagy tengerekhez. Távlat, ahonnan szivdöngető erők érkeznek az emberhez. A napfény máskép ragyog, mint másutt, csillag máskép csillög, a szél máskép süvít és ---- mint a közmondás is mondja ---- a veszendőbe futó kiáltás is n^áskép hangzik ebben a szélesmellü pusztaságbán. A tűznél duhajkodó csikós évszázadok óta énekli már “karikás táncához” ezt az “ugrató“ nótát: I “ . . . HAJRÁNEKI, MÉNES, UGORJ NEKI SZÖCSKE. HEJ, KESERVES VÉN VILÁG, TE SE JÁROD ÖSSZE.“ És ebben a különösfényü végtelenségben, a rengő, táncos, vibráló és hömpölygő délibábok közt, Isten után mindjárt Petőfi jut az eszedbe és “BÖRTÖNÉBŐL SZABADULT SAS LELKED, HA A RÓNÁK VÉGTELENJÉT JÁROD.“ De még benne zeng a füledben a tiszai nádasok zsibongása, a százszor százezer és még pármilliós nagy madár-orkesztra koncertje. A flótázó, sípoló, kelepelő, károgó, sikongó, kacagó és sirongó madárhad esti vagy hajnali tereferéje, amibe beleüvölt a réti farkas is, mióta Toldi Miklós megtizedelte a zsombékfészkü ordas családot. Ebben a csodálatos emlékezésben nyílik rád a Hortobágy valami különös zenélő csnddel, méltósággal, erővel és a szabadság nagy érzésének boldogságával. És nótázni kezd a szived is, ahogy “érik” a napfényben a “kopár szik sarja“ és rövidül árnyékod nyomtalan nyomodban. Valahonnan csikók dobogása hallik és íme, te is mosolygó évődéssel ugratod a Hortobágy ősi népét: “HAJRÁNEKI, MÉNES,' UGORJ NEKI SZÖCSKE!” Másut is van ilyen síkság, talán nagyobb is. Az amerikánus puszták távlatai sem éppen szükebbek, de a Hortobágyhoz egy sem hasonlít méltóságban és kifejezésben. Itt nem a pusztulás, a dögszagu halál találkozik tekinteteddel, de éppen az élet. A végtelen, az örök, az isteni ígéret. Legelő nyájak ezrei, szárnyas vadak milliói népesitik a Hortobágyot, ahol valaha valamelyik óceán tért nyugovóra estenden és a délibábok gyönyörű filmjei peregnek le csodálkozó szemed előtt épp olyan gazdagsággal, mintahogy a színházban történik ez manapság. Vájjon ad-e ilyen gyönyörűséget az embernek az oklahomai, a texasi vagy arizonai pusztaság ? Hortobágy. A honfoglaló magyarok jószágainak nagy legelője. Ahol öklömnyi a csillag, diónyi a harmat és minden tavaszon skarlátzöld az egész végtelen. És ahol ottmaradt az egész magyar múlt. A honfoglaló ősök minden lábnyoma. Az egész magyar szív, a teljes magyar lélek. És itt is egy város, ott is egy falu. Sehol az elhagyatottság szorongása. A fényködben: nyargaló ménes és nyomában a pányváslovu csikós vágtat itatóra. Nyikorgó gémeskutakhoz. És a Tiszának távoli üzenete hoz vemhes felhőket ebbe a különös magyar világba, amit a Verhovay Egylet zarándokai is mindig felkeresnek az amerikás magyarság köszöntésével: — HALLÓ, HORTOBÁGY! ^ a tagszerzés, különösen ha arra fel is szólittattunk. Hivatalomhoz és eskümhöz híven ismét szólítom, megint kérem úgy Titkár Tagtársat, mint fiókjánál elnöki és más tisztséget betöltő tagtársaimat, hogy a tagszerzés előmozdítására vezessék be fiókjaik gyűlésén az erre szolgáló figyelmeztetést, szólítsák fel azokat, akik a tagszerzés kötelességére nem is hederitenek, ösztönző nógatásukkal fel ne hagyjanak, mert hiszen esküdtünk, hogy szabályainkat nemcsak megtartjuk, de meg is tartatjuk. Tudom, hogy a Fióktitkár a legjobban elfoglalt tisztviselője a fióknak, levelemet mégis hozzá cimzem, mert hiszem, hogy a közvetett érintkezés folytán központi akaratokat jobban megszívlel. Valójában pedig minden fióktisztviselőnek szól levelem: de megkülönböztetetten a fiók Elnökét érinti az. Nem tagadható ugyanis, hogy amióta az elnöki tisztség hatáskörének különösen csak* a gyűlések levezetése adja meg a tartalmat, azóta nem tekintődik olyan fontosságúnak az elnöki tiszt, mint amilyennel az birt, Egyesületünk régi idejében. Énnek az okát abban lelem, hogy nem teljesít az Elnök olyan munkát, ami eszmebeli alappal rendelkeznék. Nem is foglalja le idejét más, mint a gyűlésnek esetleges csatározásai; amelyek pedig legtöbbször személyi érdekek körül alakulván ki, magának iaz Elnöknek személyi tekintélyét is meg-megtépázzák. Az a gondolatom, hogy ha a Fiókelnök kezébe venné a tagszerzés helyi irányítását s annak rendszeres követelését gyülésről-gyülésre, tagról-tagra kiterjesztené, valamint megszakítás nélkül szorgalmazná a tagszerzés iránti hajlamot, úgy fontos közös érdeknek mozgatójává válnék s az elnöki tekintélyt ezzel nagyban meg is fokozná. Alapszabályadta joga van ugyanis maga mellé segítséget szólítani, erre a célra bizottságot szervezni s feladatának hangoztatása közben olyan uj eszmék felé terelni a fiók monoton életét, amelyekben az ő erkölcsi tekintélye izmosodnék meg különösen, a közös sikernek elérése közben. Körülöttünk uj életrendszer van kialakulóban s az T
