Vasárnap, 1885. október - december (6. évfolyam, 1-5. szám)
1885-11-22 / 3. szám
55 — No fiam! gyerünk; mert ha észreveszik, hogy ketten vagyunk, gulyáshúsnak aprítanak. Es nyargaltak sebesen , s a főtiszttől -András vakmerőségéért nagy jutalmat nyert, s azt többre becsülte a hozott két ló áránál; mert ezen szókkal adatott át neki: ,a vakmerő huszár megérdemli a jutalmat“. Háborúban a bátorság, a vakmerőség oly tulajdona a katonának , mely a dicsőség halmára vezeti, a kitüntetés jeleit rakja mellére. Ott ez a jelszó: „ölj , gyilkolj“. Ez az erény, mely jutalmaztatik. A világosi fegyverletétel után még évek múlva került haza András, s csak egy testvérét Jánost találta az ősi hajlékban, mert szülei már a boldogok álmát aludták. — Édes öcsém! az volt ugyan a tervem, hogy az apai ház küszöbét soha át nem lépem; de ember tervez, Isten végez. Máskint alakultak a körülmények, mint óhajtottam. Több mint 20 évi távoliét után hazajöttem, és halálomig már az apai házból el nem távozom. Azonban látom, hogy te már családos ember vagy. Van nőd, vannak szép gyermekeid, nehogy azért hazajövetelem miatt aggódjál: ki-nyilatkoztatom, hogy én soha nősülni nem fogok. Veled, családoddal akarok élni szép békeségben mind a sirig. Fogok munkálkodni szorgalmatosán. Arra kérlek azért nőddel együtt, hogy ha netán roncsolt testem erőtlenségben fog szenvedni: viseljétek gondomat. A mi a birtokból nekem jutna, már holnap teendő végrendeletem folytán a tiétek lesz. — K. bátyám! mi oly csendes vérű emberek vagyunk, hogy velünk megférhet egy zsákban is. Idáig a nap sem fel nem kelt, sem le nem nyugodott a mi haragunkon. Mi irányában minden jót meg fogunk tenni, mert kötelességünk is. Azonban András sas szeme öcscsének szelíd arczán a félelemnek bizonyos nemét vette észre s tudta, hogy az öcscsénél előbbi életének, rakonczátlan tetteinek tudatából származott. Hogy tehát azt megnyugtassa, igy szólott: — Édes öcsém! tudod, hogy gyermekkoromban heves természetemnél fogva a roszra voltam hajlandó, sőt abban gyönyörködtem , a mi bűn volt. Ifjúságomban réme voltam a falunak. Nem tűrtem ellenmondást, s vakmerőn neki rohantam mindenkinek, a ki írtamban állott. Ütöttem, vertem, bicsakoltam még az ártatlant is; mert ragadtak az indulatok. Azok uralkodtak bennem, nem a józan ész. Nemtelen tetteimmel megkeserítettem
