Vasárnap, 1885. október - december (6. évfolyam, 1-5. szám)

1885-11-01 / 2. szám

43

Egyéb imádságok mellett a gyermekekkel gyakran elmondatták jövőjükre tekintettel ezt a verset is :

A rest, a család heréje;

Nem dolgozik, s él kényére.

Léhán tölti el idejét,

Emészti más keresményét.

De hevertében a halál,

Idő előtt reá talál.

Rágja, marja restség férge,

Megöli elömlött mérge.

Kerülöm hát a restséget,

Mint legnagyobb ellenséget.

Munkálkodom híven, gyorsan,

Serényen, szorgalmatosán.

Úgy leszek erős és vidám:

Isten áldva tekint reátn.

Kérem is jó Istenemet:

Adjon erőt, egészséget!

MOLNÁR SÁMUEL.

Apróság.

Egy kocsisnak predikácziója. Egy öreg lelkész az országúton járva, némi távolságban lát egy kocsist, ki lovát feltűnő módon tisztogatja. Éppen hét közepén, és távol minden hajlék vagy istállótól folytatta e munkát, úgy hogy a lelkész kiváncsi lett és nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa ezért a legényt. „Barátom, alkalmasint valami ünnepélyes alkalomra simítod ki ezt a paripát?“ E szóra a kocsis eleinte elhallgatott, de utóbb kémkedően tekintve a lelkészre, igy szólt: „Ha az úr megígéri, hogy engem ki nem nevet, akkor megmondom, miért vakargatom ennyire e lovat“. „Isten ments, hogy kinevesselek!“ mondá a lelkész. „Lássa, uram“, viszonzá a kocsis, „én elgondoltam magamban, hogy ilyen magam állású ember vajmi keveset tehet Isten dicsőségére s e felett gondolkodva, eszembe jutott a szentirás azon rendelete, hogy a szolgák szolgáljanak nem mint embereknek, hanem mint az Úrnak és lovamra tekintve igy szóltam magamhoz: Ugy-e, Pista, ha tudnád, hogy ma az Úr Jézusnak lenne szüksége a te lovadra, akkor amúgy igazán megtisztogatnád, hogy akár a mennyei király sem szé. gyelne rajt’ ülni? Követtem tehát e gondolatomat és vakargat- tam , vakargattam lovamat ,,az Űrért“, pedig nem mulatságba, hanem mezei munkára indultam“. „Édes barátom“, mondá most a