Vasárnap, 1885. október - december (6. évfolyam, 1-5. szám)
1885-10-18 / 1. szám
23 midőn csöndes beszédet hallva figyelni kezdtem. Az édes apa imádkozott. Mozdulatlanul maradtam az ajtó előtt, nem akarva zavarni az imádkozót. Az ifjú mellettem állott s észrevettem, mint rázkódott össze s nyomott el egy keserű sóhajt. Levettük odakünt kalapunkat s összekulcsoltuk kezeinket. Végig hallgattuk , mily buzgón szivből imádkozott az apa fiáért, az egyetlen gyermekért; mint könyörgött, hogy az Úr ne hagyja őt elveszni, hanem tartsa és őrizze meg a gonosz világ csábjai, kisértetei között. A fiú reszketett, mintha láz gyötörte volna s könyár ömlött alá szemeiből. Magam is meg valék mélyen rendülve s már-már fölhagytam a szándékkal, hogy tudtára adjam az atyának az iszonyú hirt, de eszembe jutott kötelességem. Be kellett lépnem a szobába, mert szükségem volt bizonyos papírokra, miket csak ott találhattam meg. Nem lehet azt elmondani, mily jelenet következett most. Alig tudtam kidadogni valahogy mondókámat. Az öreg szülék gyászkeserve szivszakgató volt. Most tudtam csak, mily súlyos kereszt az, ha valakinek gonosztevő gyermeke van. Jó félóráig időztem ott; hiszen csak nem távozhattam úgy, hogy e porig alázott emberek iránt részvétet ne mutassak. Tanúja voltam annak is, mint enyhité a bánat komor éjjelét s mint szelidité annak vad, kietlen sötétjét az isteni kegyelem fénysugara. A zokogás és szívig ható jajjszavak mind sűrűbben váltakoztak a hit és reménység hangjával. Eleinte csak a keserűség szava hallatszott, panaszt panasz ért ajkaikon; végre csillapodtak a szív háborgó indulatai s az ősz apa igy szólott: „Nyugodjál meg, feleség! A jó Isten meghallgatja még a mi imádságunkat“. Azt hiszem , az ifjú is forduló pontjára jutott itt életének. Az Ür kegyelme e megrázó eseménynyel akasztotta meg a bűn sikamlós útján gonosz pályafutását, hogy visszatérjen Isten s a becsület útjára. Ez eseményt nem feledem soha s ha bűnös ifjakat kell elfognom , mindig eszembe jutnak a szülék, kiknek szive törik meg gyermekük kárhozatán. Nagy Imre. Lelkészi pályám fénykorában, a mikor még dohányos híveim is voltak, beállít hozzám egy ilyen foglalkozású atyafi s arra kér, hogy „engedném“ meg neki, miszerint két hét előtt eltemetett felesége húgát el vehesse. En megmagyarázom neki, hogy ez nem megy, mert ez sógorsági ak a dál y , melyért folyamodni
