Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)
1885-02-15 / 15-16. szám
172 Oh, áldj meg hát kérünk; Szolgáltasd ki bérünk, Mindaddig, mig híven szolgálunk. Add meg végre boldog halálunk! LÉNÁRD ISTVÁN. Elütött az apjától. Az áldott rónán, egy kis folyóvíz partján fekvő Telkesen Benyó József nemcsak abban különbözött földmives lakostársaitól, hogy leggazdagabb volt közöttük ; hanem abban is, hogy legszebb észtehetséggel áldatott meg Istentől. Yezéri szerepre volt hivatva. Azonban ezek miatt B. J. azt a felfuvalkodást, mely az evangyéliomi gazdagot elkárhoztatta, és sokakat rút önhittségre, önbálványozásra vezet, — bár négy eke járt ki udvarából, — egyáltalában nem ismerte. Szelíd, alázatos, Istenfélő volt. Nem harangoztak a toronyban, hogy ő meg nem hallotta, s a templomba nem ment volna. Szív szüksége volt neki a vallás. Javait, észtehetségét Isten rendelése szerint használta a magány s közboldogság felvirágoztatására. Jó emberbánású, közlékeny, részvevő, részrehajlatlan, önzetlen, nemes önviseletü volt házában s házán kívül. Örült az öriilőkkel, sirt a sirókkal. Lakostársai úgy néztek rá, mint hajós a világitó toronyra; mert bajaikban kész tanácsadójukat, szükségükben segítőjüket találták benne. Azokban az években, melyekben ő volt a biró: a szeretet, béke, egyetértés csókolgatták egymást az útczákon. Volt személv- vagyon biztonság, gyarapodás, vagyonban, erkölcsben. Mikor ő volt az egyházgondnok, gyönyörűség volt látni, oly szépen folytak az egyház dolgai. Ujulás volt mindenben. Az volt a szokása, hogy ha olyan lakostársával találkozott, a ki két-három hold földje mellett igabarmot nem tarthatott, igy szólította meg: — Édes öcsém! meg van-e már szántva a földecskéd? — Biz az nincsen édes bátyám ! — Nohát holnap megszántatom. Az ily szokásának aztán az lett a következménye, hogy egy ekéje mindig a szegényeknek szántott. Az az áldott jólélek a felesége, Kegyes Ágnes , pedig a betegeknek volt gyámola. Mihelyt meghallotta, hogy N. N. beteg:
