Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)

1885-02-01 / 13-14. szám

163

erejét elküldi hozzád; s méltatlan szenvedéseidért, a megérdemlett jutalmat, a megelégedést, bizton várhatod. THÚRI ETEI E

A kórházban.

Súlyos betegen fekvő keresztyén ifjú óhajára kórházban jelentem meg egy alkalommal, hogy az idvezitőnk halálát ábrázoló szent jegyekben részesitsem. Odamenetelem előtt csak annyit tudhattam meg, miszerint egy testileg megtört kér. embertársamnál kell lelkészi magasztos teendőmet végeznem. Beteget vigasztalni , a neki szükséges lelki javakkal ellátni, ki sajnálná a fáradságot? Siettem én is hozzá.

Megérkezve a kórházba, bevezet a felügyelő egy elég tisztán tartott szobába, melyben 12 ágy van elhelyezve, mindeniken egy- egy nehéz beteg, kiknek most lassú nyögései, majd fájdalmasabb jajjai szakítják meg a szoba csendjét. Ez ifjú az — mondá az ápolónő — reá mutatva ágyára, — ki az úri szent vacsorával élni óhajt.

Meglátva, azonnal feltűnt az ifjúság üde színét vesztett halavány arcza, s lehető legegyszerűbb öltözéke mellett is a közönségesnél magasabb családból való származása; majd egészen közelébe menve arra ismertem, kiről csak kevéssel előbb se hittem — tudom ő se gondolta volna! — hogy ezen vagyon nélküli elaggott, vagy szüléitől korán elmaradt szegény árvák számára a kér. emberbaráti szeretetből épült s fentartott hajlékban kelljen életének utolsó napját tölteni. Mint minden beteg, annyival inkább az ő helyzete felől sokkal inkább érdeklődtem, szándékom volt tőle betegségét illetőleg egyet-mást kikérdezni, — a mennyire megerőltetése nélkül lehetett — láttam, hogy már neki testi eledel úgy se igen nyújt táplálékot, egy-két vigasztaló szó többet ér a legválasztékosahb eledelnél.

De mielőtt körülményeiről bővebb felvilágosítást nyernék: siettem tisztemet végezni, egy kis alkalmi beszéd s rövid ima után oda nyújtottam neki Jézusunknak bűnösökért megtört testének s kiontott vérének emlékjegyeit.

Egészen megkönnyebbülve érzem magam! sohajta fel, érzem a Megváltó szavainak hatását: ,, Jöjjetek én hozzám , kik megfáradtatok s én megnyugtatlak titeket“. „Ugy-e még nem késő“ — mondá — de alig ejtette ki erőtlen hangon ezeket, többet mondani — a rajta erőt vett zokogástól — nem volt képes.