Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)
1885-06-21 / 33-34. szám
391 — Igaz, — felelt a B.; — mert miután Ilona ott hagyta az ajtót, én gyertyával kezemben — mint szoktam — megnéztem az ajtót és becsukva, bevasalva találtam. Ez a körülmény — szólott a küldött — azt mutatja, hogy a tolvajnak ajtóbecsukás előtt bent kellett lenni az épületben. Mivel pedig a bárócsaládon kivül csak Hona volt bent: nagyon természetes és minden kétséget kizár, hogy a bűntényt ő követte el s ezennel elrendelem a házmotozást s Ilonának fogva a székvárosba vitelét. Ilonának ládáját kinyitották, belőle mindent kiszedtek, felaggatott ruháit egyenkint átkutatták; de nem találtak semmit. A B. is felszólította Ilonát, hogyha önként bevallja és visz- szaadja a pénzt, olybá nézi, mintha semmisem történt volna; de az kinyilatkoztatta, hogy oly ártatlan ebben a dologban, mint volt a Jézus. — Hat éve már, hogy szolgálom mtgodat s egy tű elvételével sem vádolhattak. Becsületem drágább minden földi vagyonnál. Egyebem sincs; azt szeplőtleniil meg akarom őrizni mind a sírig. Most sem vagyok bűnös. Azt a pénzt sohasem láttam s igy nem adhatom vissza, bármi történjék velem. H. Ilonát fogva vitték a székvárosba s törvényszék elé állították; de az szilárdan tagadta a bűntényt. Semmi fogással nem lehetett azt magával ellenkezésbe hozni. Azonban a helyi körülmény elég okot szolgáltatott a törvényszéknek arra, hogy tagadása ellenére is kimondja reá a „ bűnös “-t. Ki is mondta s egy pár évi tömlöczre Ítélte. Mint ilyenkor szokott: megindult a világ nyelve. Sokan kárhoztatták s elitéltetését helyeselték: „nyomorult, a jó helyet nem becsülte meg“. A jóságot, szeretetet hálátlansággal fizette, igy beszélték. De többen, kik ismerték Ilona becsületességét, az urasághoz való hűségét, lelkiismeretes pontosságát kötelességei teljesítésében: nem hihették, sőt lehetetlennek tartották, hogy azt a bűnt Ilona követte volna el. A B.-né szintén azok közé tartozott, kik Ilona ártatlanságáról meg voltak győződve; mert ismerte nemesszivűségét, vagyona, személye iránti hűségét. Sokat vitázott a férjével s egyebekkel ; de Ilona bűnösségéről nem lehetett meggyőzni. „A látszat mutatja, hogy bűnös; de általam ismert tiszta lelke nem engedi meg, hogy valóban bűnös legyen“, szólott mindannyiszor. Mint a tenger, ha elzúgott a zivatar, békére simul: az orzásbűnt illetőleg is elhallgattak az emberek, más érdekes esett*
