Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)
1885-06-07 / 31-32. szám
383 hazavitték, a tehetetlen gyönge vak ember először is apja sírjához vitette magát. Zsugorodott karjaival körültapogatta fejfáját s igy suttogott hozzá: „te juttattál szomorú sorsomra, te vezéreltél idáig. Nem, nem bántalak sírodban! Te már meglakoltál,. .. én még bűnhődöm. Oh bár ne találkoznánk ott, a hova te már eljutottál. Könyörülő Isten , könyörülj rajtam“. A templomi nép jól ismeri a szegény vak koldúst, ki csöndesen szokott meghúzódni az ajtótoroknál, s onnan hallgatja mohón a szentkönyv vigasztalásait. Ismeri a vidék népe, midőn nyomorék unokaöcscse segélyével fölkeresi, s házról házra kopogtat nála egy kis alamizsnáért: „Könyörüljenek a szegény világtalanon!“ NAGY IMRE. Apróságok. Indiában van félmillió özvegy nő, kik soha nem voltak férjnél. Ezen alig irigyelhető kisasszonyok azért özvegyek, mivelhogy kisded korukban kis fiúkkal voltak eljegyezve, mely utóbbiak korán elhaltak. Ezen özvegy nők közül 78,000-en még csak 9 éven aloliak és régi indiai szokás szerint többé sohasem mehetnek férjhez. Gazdag földesúr. Egy földesúr esténként áhitatosságot tartva családjával, imájába foglalta a szegényeket is, kérve, hogy Isten adja meg nekik is a mindennapi kenyeret. Mikor azután ajtaja előtt megjelent valamelyik szegény Lázár és kenyeret kért, ily szóval elégítette ki a szegényeket: „Felebarátom , nagyon sajnállak; de a mim van, arra magamnak és családomnak van szüksége“ ! Mikor az úr másik estve ismét imádkozott a szegényekért, fiacskája igy szólt hozzá: „Atyám szeretném, ha a te pénzed az enyim lenne“! „Miért fiam“? „Akkor meghallgatnám a te imáidat“, Dr. Fodor Józsefnek: „A hosszú élet feltételei“ ezimű értekezéséről olvasván, eszembe jut, hogy egyszer egy szegény pap-fiú arról panaszkodott, hogy neki s társainak az alumneumban — vacsorára egy — kovászos uborkát adtak. No ilyen eledelből nem meríthet a fiú erőt s nem is lehet jó, vagy legalább nem lehet — szerencsés tanuló. — De gon
