Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)

1882-09-03 / 47-48. szám

574 Ti magyar anyák! megtanitjátok-e ti is gyermekeiteket ideje korán imádkozni?! Oh bizony sok szülőt ismerek, a kik ezen szép keresztyéni kötelesség teljesítését elmulasztják s e helyett inkább abban találják gyönyörűségüket, ha gyermekeik trágár vagy káromkodó szavakon kezdik el az első beszédet. Nem egy szülő mosolyog azon, ha még csak dadogni kezdő fiacskája, olyan szót ejt ki, a mely egy felnőtt ember szájába sem illik s a melyet — fájdalom gyakran magától az apától vagy anyától hallanak a gyermekek.

Főleg mig a gyermek kicsiny: addig leginkább az édes anya körében forgolódik, az gyakorolhat a minden jó és szép iránt fogékony lélekre legnagyobb befolyást; mert az apa ritkábban van otthon, a mindennapi kenyér keresésével járó kötelesség távoltartja öt a családi körtől; igy hát ti anyák, tietek ilyenkor az a kedves kötelesség, hogy Jézus nevében imádkozni tanitsátok gyermekeiteket.

Mert kitudja milyen sors vár reájok, különösen a ti fiatokra ? Akár taníttatjátok, akár valamely mesterségre adjátok őket nem maradhatnak oldalaitok mellett, nekik vándorolniok kell az élet pályáján, meg kell fordulniok egészen idegenek között, a kiktől nem is kívánhatjátok azt, hogy úgy bánjanak velők mintha édes gyermekeik volnának.

Bármily jó indulatu és nemes érzésű legyen is az az idegen, mégis csak nem apa, vagy anya, mégis csak idegen az ; bármily türhetőleg jó helyzetnek örvendjenek is másutt: mégis csak nem az az édes otthon az, a mely a szülői körben mosolygott reájuk.

De ha mint földmives nem hagyja is el a szülői házat, ha belép is az apai örökségbe, még akkor sem tudhatjátok, hogy mire juttatja a szerencse és viszonyok forgandósága, még akkor is alá van vetve annak, a mi alul egy ép, egészséges íiu sem képez kivételt, — alá van vetve annak, hogy elvigyék katonának.

Elmondhatjuk, hogy minden fiúnak le kell fizetni a véradót a haza számára. A kivétel annyira elenyészöleg csekély, hogy alig vehető tekintetbe.

Csak a nem rég múlt időben is hány magyar fiú hullott el a csatatéren! Nem jeleli emlék, fejfa vagy kereszt azt a helyet, a hol poraik nyugosznak Bosznia és Herczegovina földén. S ma is oly háborús időket élünk, hogy nem tudhatjuk azt, mely órában viszik fiainkat idegen népek közé, a hol ha-