Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)
1882-08-20 / 45-46. szám
534 — hagyni bennünket ?“ — „Ha az Isten úgy parancsolja Zsuzsa néném! Lássa, Tercsának itt nincsen maradása. Tudja mennyit szenvedtünk idáig, tovább“ .. . „Óh András-András! tűrni kell fiam az öregeknek!“ „Zsuzsa néném! nem panaszkodtunk eddig senkinek, ezután még jobban nem fogunk ; de már több kettőnél; már megszánt volna a pogány is, édes anyánk szive meg mindig jobban ellenünk fordul; nem, nem kinoztatom tovább Tercsát. Lássa már is sírban a fél lába; nem adnék neki egy hónapot, koporsóba fektetné a keserűség!" — No ez már mégis valami lelkem-galambom András fiam ! Lehetne azt tán másformán is ki módolni ; már hogy . . . izé, hogy is mondjam csak no ! . . . András gazda azért itthon maradhat!“ — „Ej — ej Zsuzsa néném, hát olyannak ismer engemet! Tudja-e Ruth történetét? Nem egyszer kért már engemet Teresa, épen mint Naómi az ő menyét, hogy hagyjam magára, de én csak azt feleltem ő neki : „Ne kérj engemet, hogy elhagyjalak téged, avvagy, elmenjek tőled ! Mert a hova menendesz, oda megyek és valahol lakandasz ott lakom, a te néped én népem és a te Istened én Istenem. A hol meghalandasz ott halok meg, és ott temettetem el. így cselekedjék az Ur és ezt mivelje velem, ha az egy halál nem választ el engemet tőled.“ Lássa Zsuzsa néném — Zsuzsa néni pedig már nem látott sűrűn hulló köny- nyeitől — lássa, Teresa én velem, én érettem eljött az idegenbe; én meg eltaszitsam őt? vétkezzem az Ur parancsolatja ellen: „elhagyja a férjfiu az ő atyját és ő anyját és ragaszkodik az ő feleségéhez és ketten lesznek egy testté ?“ (Móz. 24.) „Nem Zsuzsa néni, minket halandó kéz el nem szakithat többé egymástól.“ Nem ellenkezett többé Zsuzsa néni, hanem elgondolta azt a nagy szeretetet, s elgondolt sok mindent s aztán még mikor hazamenet a faluba ért, akkor is patakzott a könnyje, a kis ajtónál törölte le az utolsó cseppet, nehogy Tóbé- liné asszonyom észre vegye. De azért csak kigördült az ismét, a mint a pítvarajtón belépett s hiába akarta, nem tudta kikerülni, hogy Tóbéliné szakasztás közben is észre ne vegye. Elakarta titkolni mindenáron könyei forrását, azt mondta: a szél hordta tele porral a szemét — azért könyezik; az igazat megvallva — a fa levele se mozdult; majd meg olyan formát hebegett, hogy valami bogár féle repült bele. Szerencséje, hogy a Szamosra lódította Tóbéliné, mert már-már alig bírta szive keservét takargatni. Azalatt mig oda járt, megvi
