Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)

1882-07-23 / 41-42. szám

Mily ostobaság ide lemászni, a hol semmi nincs más mint egy rengeteg üreg a föld gyomrában az ő ijesztő sötétségével, dohos szagával és hideg köveivel, hogy a vándor összevérezze bennök tagjait!

Hiába igyekezték őt mások az ellenkezőről meggyőzni, az érveket egyszerűen kinevette és megmaradt a mellett, hogy ez nem más mint egy egyszerű sötét üreg, a melynek megnézésére nem érdemes egy lépést is tenni, de nem is tanácsos; mert hiába vigyáz az ember, ép kéz-láb alig menekülhet meg belőle,

Egy öreg ősz szakálu bányász, fejét csóválta hallván az idegennek ezen ócsárló szavait.

„Csodálkozom ezen,“ mond végre az öreg, — „én már ötven éve, hogy naponként lejárok ebbe a mélységbe és még soha sem voltam benne a nélkül, hogy belsejének fénye és szobrainak magasztos pompája által elragadtatva ne éreztem volna magamat. Talán ön nem hatolt le elég mélyen annak belsejébe ?“

„Dehogynem“ felelte az idegen, „egészen lemásztam én, már tovább nem mehettem, kezemet és lábamat össze-vissza sértettem, fejem is több sebtől vérzők, melyeket az éles kövekhez való ütés okozott, de látni bizony én nem láttam semmit.“

Az öreg finom mosolylyal nézett a felvánszorgott idegen szeme közé és így folytatá : „Ne vegye rósz néven tőlem uram, ha bátor vagyok kérdez.ni, vájjon vitt-e magával lámpa-fényt, ebbe a külömben sötét mélységbe ?

Mélyen találva érezte magát az idegen, de csakhamar összeszedte magát és kész volt a felelettel. „Mit lámpa fényt,: Még lámpát is czipeljek magammal? Ha oly nagyszerű volna, mint a milyennek önök elhíresztelték: akkor a nélkül is lehetne az látni.“

„Akkor persze nem csodálkozom fölötte, ha semmit sem látott; mert ott lenn, mint mindenütt a föld mélyében sötétség uralkodik. De hát szabad nekem önt még egyszer levezetnem?“

Csak nagy rábeszélés után állott erre rá az idegen, sokáig készült, még végre mégis ráadta magát. Nem szólt ugj’an semmit, de a lelkes ülés azon fenve, moly szemeiből kisugárzott és az a meleg kéz-szorítás, melylyel vezetőjétől elbúcsúzott, — kétségbevonhatlan bizonyíték volt a mellett, hogy ott lenn nem hiába időzött oly sokáig, s hogy ott sokat nagyon sokat tapasztalt.

— 4og —