Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)

1882-07-02 / 39-40. szám

adakozó gyakran nem tudja, hogy kivel tesz jót és a jótékonyságban részesülő nem tudja, hogy tulajdonképen hát kinek is köszönje meg azt. De nincs-e megírva: „A ki máson könyörülő, vidámsággal mivelje.” (Róm. 12. 8.)

Leghelyesebb volna a szegényeken való segités mindkét módját, helyesen egybekötve gyakorolni, s erre sehonnan sem meríthetünk világosságot, ösztönt, erőt, kitartást, máshonnan mint Isten igéjéből, Isten leikéből.

A keresztyén szeretet volt az, ősidőktől fogva, mely fáradhatatlan volt az ügyefogyottak, gyámoltalanok, szükölködök felsegélésében, részint személyes áldozatkészség, részint jótékony czélvi intézetek felállítása által.

A törvény intézkedett az árvaszékek felállítása által, hogy az árvák vagyona és jövője biztosíttassák. Ez tehát az állam humánus intézkedése. Társadalmi utón haladnak az újabb időben jótékony intézetek felállításával is. Eltekintve attól, hogy kórházak, ápoldák, különösen ez utóbbiak majd nem minden népesebb városban vannak: országszerte megindult a mozgalom az „Erzsébet“ király asszonyunkról elnevezett budapesti „vörös-kereszt" egyesületnek vidékeken is terjesztésével. De sok kívánni való van még hátra e téren. Több árvaházra volna szükségünk azokon kívül, melyeket az állam s melyeket a vallás eddig felállított. S ott vannak a testileg és lelkileg nyomorult hülyék, melyeknek száma hazánkban 20 ezer. Ezek közül alig van 100-ról gondoskodva. Sok itt a teendő. Németországban sokkal többet tesznek e téren társadalmi utón. A vagyonosabbak közül több férfi és nő összeáll és három-négy valóban szegénynek bizonyult család eltartásáról gondoskodik, a mikor szükségesnek látják, helyzetükön segítenek, pénzzel, élelemmel ruházattal, tanácsosai, intéssel és vigasztalással. Ezt a példát nekünk is követni kellene, hogy elejét vehessük a mindinkább elharapódzó vastag önzésnek épen azoknál, a kik legtöbbet tehetnének szenvedő embertársaik segítségére.

Képzeljük csak bele magunkat a segélyt-kérők helyzetébe s kérdezzük magunktól: hogyan tetszenék nekünk, ha kénytelenek volnánk másokra rászorulni s azoktól hidegen visszauta- sittatnánk ? Igen, még annál a szegénynél is, a ki csakugyan részben vagy egészben saját maga oka nyomorának, — még annál is méltó a megszivlelésre ezen mondás: „A ki közületek bünnélküli, az vesse rá az első követ.“ Akárhányszor szidja valamely ház- vagy földbirtokos az általa „alávalóknak neve_ 466 —