Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)

1882-02-26 / 21-22. szám

Az Urnák szentelt hetedik napon,

Buzgó kegyesség ült minden arczon.

A fiú apját, a leány anyját Követé s ment imádni az Atyát!

Az oltár körül forgolódó pap,

Fénylett közöttük, mint égen a nap. Ájtatos arczát, kezét emelve,

Az Ur kegyelmét hőn esdekelve : Megáldá nyáját, oktatá őket,

Miként végezzék földi éltöket.

Minden szava szivből jött, szivhe’ szólt Pásztor és a nyáj boldog, nyugodt volt.

Ma már mindez csupán emlékben él Róluk csak a történelem beszél.

Ünnep napot kevesen tartanak,

Imát estik az Ínségben mondanak.

Az ősök által emelt templomok,

Oly csendesek mint néma sirboltok. Itt-otl látni csak egy imádkozót,

Annál többet a bűnnek áldozót.

Az általános romlottság felett,

Buzgó Áronok ejtnek könyeket, Hívogatva a bűn ösvényéről;

De a tévelygők kemény szivéről Visszapattan az atyai intés,

S napról-napra nő a bú, szenvedés.

Az oltártüz halványan világit,

A földi M anntion mosolygva csábit.

Nehezednek az idők felettünk.

Jó szerencse, ha tengve élhetünk. Evenként sujtol csapással az ég,

Itt tűz, ott viz, majd pusztító éhség. Mégis javulás nem észlelhető,

Igaz bűnbánó alig lelhető.

Csoda, hogy az Ur kegyelmessége S türelmének immár nincsen vége!!

Imádság helyt az ajk káromlást szól; Az Ur nevével ember csak játszol.