Vasárnap, 1880. október - 1881. március (1. évfolyam, 2-26. szám)

1881-02-20 / 20. szám

hajótulajdonos volt s béres-szolgák állottak rendelkezésére. Maga János elbeszéli az Ő elhivatását. (Ján. I. .34—38.) Nem említi itt ugyan a maga nevét, de megemlíti az órát, mely legnevezetesebb eseményét jelzi egész életének, mert akkor látta legelőször az Urat. 0 az Ur első tanítványa s egész lelke ben- sőségével ragaszkodott is hozzá.

Péter, Jakab és János ott találhatók mindig az Ur oldala mellett, de ezek közül is János volt az, ki a mester keblén pihent. Hiszen még halálos küzdelmei között is Jánost ajánlotta atyjának szeretetébe. Hány éves lehetett János elhívása idejekor : azt biztosan nem mondhatjuk meg, de az kétségtelen, hogy ifjú volt, legifjabb az apostolok közül; szelíd, nyájas lelkületű, de azért bátor, mert a keresztrefeszités alkalmával csak egy magát találjuk ott; a többiekről nem tudjuk, hol voltak akkor.

Jézus mennybe menetele után ő sok ideig- ott maradt még Jéruzsálemben; nem akarta elhagyni az Idvezitő anyját, Máriát s csakis ennek halála után, ment Kis-Ázsia több tartományaiba, hol több egyházat alapított, mig nem aztán Efézusban telepedett meg. Azonban innen is tett kirándulásokat. Egyházakat alapitott Smirnában, Pergamószban, Sardisban, Philadelfiában, Laodiczeában, s Thiatirában, ez utóbbiakhoz irta a Jelenések könyvét. A hagyomány egy szép történetről emlékezik meg, melyet már szépségénél fogva is méltó megemlítenünk. Egy térítési útja alkalmával egy szép kinézésű ifjút nyert meg Krisztusnak. Elutazása alkalmával az ifjút a gyülekezet véneinek őrködése alatt hagyta. Alig távozott el János, az ifjú elszakadt a gyülekezettől s ledér életre adta magát s végre egy rablóbanda főnökévé lett. A hir az apostol fülébe jutott. Fölkereste a gyülekezetei s tudakozódott az eltévedt ifjú után. „Meghalt!“ mondá a gyülekezet véne. „Akkor hát vezess engem az ő sírjához“, szólt János. „Nem tehetem, atyám, mert az az ifjú nem testileg, de lelkileg halott, egy rablóbanda főnöke.“ Mit tesz az apostol? Szeretete nem hagyta pihenni. Arra ment, hol a rablók tanyáztak, elfogatta magát a rablókkal, kik aztán az ősz apostolt a kapitány elébe vezették. Mikor a kapitány meglátta lelki atyját, elpirult s arczát elfedezve futott el előle. De János utolérte. „Fiam! mondá nyájas hangos—miért futsz atyád elöl ? Hiszen még nem veszett el minden, én bízom te benned, Krisztus küldött, engem értted.“ Reszketve állott meg az ifjú, le akart térdepelni, de az ősz apostol átölelte, szivéhez szoritá, megcsókolta, kézenfogva vezette el s nem