Holló Szilvia Andrea: A fővárosi „művek” - A mi Budapestünk (Budapest, 2010)

közkutat tápláló svábhegyi forrásvíz pedig, amely a budai Városháza előtti nagy víztartóba került, apadni kezdett, s a szállítás egyébként is akadozott a csövekben felgyülemlett lerakódás miatt. A zavartalan vízszolgáltatás és az elfogadható vízminőség érdekében a Helytartótanács a városi tanácsnak azt javasolta, terveztessenek gőzüzemű vízmüvet a Budán élő Adam Clarkkal. A szűrőkészlet elkészítésére Hofbauer János kűtmestert ajánlották. Az új budai vízmű 1856 januárjától negyvenezer lakos számára biztosított fejenként és naponként egyakónyi ivóvizet. Természetes eljárást alkalmazva a Duna vizét kavics- és homokszűrőn vezették át, s az így nyert vizet kb. 6 kilométer hosszú vezetéken osztották szét 8 közkútba, valamint 88 köz- és magánépületbe. A víz harmada sajnos elfolyt a rossz tömítés miatt, a maradékot meg a szűrés hibái sokszor ihatatlanná tették. A kiesett vízmennyiség pótlására a Rudas fürdő vízmüvét is be kellett kapcsolni az ellátásba. A témában jártas angol vállalkozók hegyvidéki tartályokat javasoltak, de ez az ötlet a közelgő városegyesítés miatt lekerült a napirendről.

Pest vízellátásával a középkorban még szintén nem volt gond: Mátyás király idejében a mai Ludovika téren álló lllés-kút vizét vezették a városba,

■ Vizáruóok a Duna partján (Sterio Károly rajza)

52