Zeidler Miklós: Sportterek - A mi Budapestünk (Budapest, 2000)

Ám a sporttelep megint hamar magára talált. Minden korábbinál népesebb közönség szurkolta végig a pályaversenyeket, s voltak itt munkásgyűlések, műkorcsolyaversenyek és két főiskolai világbajnokság. A háború után kétszer is végeztek apróbb felújítást, az 1954. évi üniversiade előtt pedig teljesen feltörték a pálya betonját, a roskadt fordulókat feltöltötték, az egyenesek dőlésszögét kiigazították. A Millenáris ekkor nyerte el mai formáját: hossza 412 méterre csökkent, a fordulók dőlése 36,6, az egyeneseké 11,6 fokos lett. Az atlétikai és futballpályát megszüntették, viszont a pálya új világítást kapott: azóta huszonhat oszlopról ikerlámpák világítják meg az esti futamokat.

Sajnos a szabványhoz nem igazodó pályahossz távol tartotta a világversenyeket a Millenáristól. A hetvenes évek elejétől a Világ Kupa-versenyek még színvonalas küzdelmeket és szép nézőszámot hoztak az 1974-ben új cementburkolattal lefedett pályára. De hamarosan a pályaversenyeket is utolérte az atlétika és a labdajátékok sorsa. A televízió és a szórakozás más formái a Millenáris közönségét is elvonták, s ez egyik oka lett a sportág ma is tartó betegeskedésének. A Millenáris fedett lelátóját és öltözőépületét a pálya százéves fennállásának tiszteletére felújították, az emeleten sporttörténeti fotókiállítás látható.

Nemzeti Sportcsarnok (XIV, Istuánmezei út 3.)

A fővárosi fedett sportcsarnok felépítése a múlt század húszas éveitől foglalkoztatta a szakembereket. Az eltérő érdekek és koncepciók, valamint a pénzhiány miatt a felépülésére mégis két évtizedet kellett várni. A harmincas évek végére elkészült szép és ambiciózus terv értelmében az Aréna (ma Dózsa György) út kanyarulata és az István- mezei út által határolt területen három épületből álló komplexum jött volna létre. Az épületcsoportot az ovális alakú, nagy sportcsarnok uralta volna,

51