Zeidler Miklós: Sportterek - A mi Budapestünk (Budapest, 2000)

kiképzésű, de valamivel nagyobb másodosztályú tribün szépen harmonizál. Az első osztályú tribün épületében sorakoztak a páholyok, fölöttük helyezkedett el a „mindenki nézőtere”, a legfelső szinten pedig a „plató”, ahonnan a legjobb rálátás nyílt a versenytérre. A nagytribün második emeletén, a lépcsősorok alatt húzódott a „sóhajok folyosója”, amelyen át a fogadók „holtbiztos” tippjeikkel siethettek a totalizator - a fogadóiroda - pénztáraihoz. A tribünök előtt három, egyenként 50 méter széles, gyepes versenypálya nyúlik el: a lelátókhoz legközelebb az 1300 méteres egyenes esik, a középső sávban húzódik a középtávú versenyeken használt enyhe fordulós „könyök-pálya”, a belső ellipszisen pedig a hosszú távú versenyeket, derbiket futják.

1945 első napjaiban az ostrom szörnyű pusztítást végzett a galopp-pályán is. A versenyeket csak jó egy évvel később lehetett újra elindítani. Az épületek egy részét a betonalapoktól kezdve építették újjá, a pályán lévő bombatölcséreket lótetemekkel, törmelékkel és földdel töltötték fel. Hiányoztak a megfelelő versenylovak is, alkalmas telivéreket és félvéreket lámpással is alig lehetett találni az országban. A háború utáni apokaliptikus kép azonban rövidesen megváltozott: a verseny- pályát, ha nem is eredeti pompájában, de igényesen felújították. A járatók közelében áll a városligeti lóversenytérről áthozott díszkút, az első osztályú tribün előtt pedig két szobor állít emléket a múlt kivételes képességű hazai versenylovainak, Kincsemnek és Imperiálnak. A „Lövi” külön érdekessége a területén élő két mikroközösség. Az egyik a pálya alkalmazottainak kissé zárt társadalma; ők a versenypálya nyugati végében épült „lakótelep” egyszintes, vörös téglás házait lakják. A másik maga a tavasztól őszig idetelepülő törzsközönség, amely sajátos szubkultúrát őrzött meg, illetve teremtett az immár műemlék jellegű - és mielőbbi felújításra váró - falak között.

33