Gerle János: Századforduló - A mi Budapestünk (Budapest, 1997)
A kiállítás a Városliget területén helyezkedett el. A nagy műszaki újdonságok közül - bár épp a Városliget területén megváltoztatott pályán - azóta is jár a látogatók számára épült földalatti (London után a második Európában !), és áll egykori vasbeton hídja is, közel tízméteres fesztávjával szintén valamikori rekorder. Az épületek közül az egykori központi épület, a történelmi csarnok, a mai „Vajdahunyad vára” (ma Mezőgazdasági Múzeum) látható, mely először ideiglenes épületnek készült, de a főváros lakosainak kívánságára tartós anyagokból ismét felépítették 1907-ben. Ez az építészettörténeti idézetekből összeállított montázs - valamennyi eleme meglévő magyarországi műemlékek egy-egy részletének másolata vagy változata - a historizmus nemzeti formájának konzervatív irányát képviseli, egyúttal egyfajta „neohistorizmus” előfutára. A századforduló irányzatai közül később tág teret nyertek azok, amelyek az új nemzeti formanyelvet valamely jellegzetes, a történelem nevezetes vagy dicsőséges szakaszához kötődő stílus továbbfejlesztésével kívánták kialakítani. Ennek példája a felvidéki pártázatos reneszánsz újjáélesztése Lechner Jenő munkáiban (XI. Mészöly u. 4., 1910.). De valójában a historizmus leghaladóbb változatának tekinthető (külföldön elterjedt terminológia mintájára alkotott elnevezést használva) a „magyar népi romantika” is, mely előképeit az ősi paraszti építészetben és a középkori építészet általa megőrzött képmásában találta meg. A Vajdahunyadvár ellentétpárja Lechner Ödön Ipar- művészeti Múzeuma. Mindkettő az ezredéves évfordulóra készült reprezentatív nemzeti alkotás. Az előbbi, Alpár Ignác műve, a hivatalos álláspont hű tükre, mely szerint a jövőt arra a kulturális örökségre kell alapozni, amellyel a nyugat-európai művészeti fejlődés ajándékozta meg a magyarságot a kereszténység felvételét követően. Lechner ahhoz a hagyományhoz nyúl vissza, amelyet a kereszténységet megelőző kulturális hatások formáltak, ahhoz a népművészethez, amely indiai és perzsa formák analógiáit őrizte évszázadokon át, alátámasztva ezzel az építészeti rokonság hipotézisét. Ez a kettősség jól jellemzi a magyar századfordulós építészet fő elméleti kérdését: mi az a szellemi-formai forrás, melyből az eljövendő új korszak új igényeit kielégítő, mégis sajátosan nemzeti építészet formanyelvének 10
