Buza Péter: Duna-hidak - A mi Budapestünk (Budapest, 1992)
Királyunk ezüstszegecsét rejtette a tok, de nem eléggé... Tibor, hídjaink legújabbkori történetének örökös hídregeneráló kormánybiztosa intézkedett is: ugyan nem ezüstből, de a monogrammal, védőkazettával együtt pótolni kell ezt a különleges emléktárgyat. Intézkedett is, meg el is mesélte egy újságírónak a történetet, akinek tetszett a sztori, s azonnal megírta. Harmadnapra aztán a pótszegecsnek is hűlt helyét találták, valaki — olyan, akinek szintén megtetszett a történet — a pótlékot hazavitte. Most megint ott van a régi helyen a pótpótszegecs, s hogy ne legyen a krónikásnak örök lelkiis- meretfurdalása, a pontos helyét ezúttal nem áruljuk el, bár tudjuk jól: aki keres, talál. A Vámház téri híd előtörténete — így hívták, amikor még csak tervezték majdani megszületését — 1849- ben kezdődött. A mai híd helyén épült fel ugyanis 1849- ben a hadiállapot terhét nyögő kettős város két felét összekötő szükség-hajóhíd. (A régi, az igazi részben elpusztult, a Lánchíd meg még nem volt átjárható.) 1868-ban aztán — ekkor már közel két évtizede szolgált az első állandó pest-budai Duna-híd — 1100 aláírást 34
