Prakfalvi Endre: Szocreál. Budapest építészete 1945 és 1959 között - A mi Budapestünk (Budapest, 1999)
Feleségemnek és lányaimnak Az „ötvenes évek”, a szocreál építészetét csak erőszakoltan metszhetnénk ki az 1945-tel kezdődő és az ötvenes évek végével záródó építészettörténeti korszakból. Bár a szocialista realizmus építészeti gyakorlata élesen elválik az előző és a következő évekétől, számos - a történelmi szituáció egészét tekintő - megfontolás támaszthatja alá, hogy az 1945-59 között eltelt másfél évtized építészettörténetét és alkotásait egységben vizsgáljuk. Képünk az időszakról összetett és ellentmondásos, és ez tükröződik a művészettörténeti korszakolásban is. A kommunista hatalom idejekorán bejelentett igényei, elvárásai lassabban, áttételesebben teljesültek az építészetben, mint más művészeti ágakban. A húszas-harmincas évek modern építészeti tradícióját és gyakorlatát a hatalom a negyvenes évek második felében ítélte felszámolásra, és 1950-51-től kikényszerítette a szocialista realista stílus és módszer hegemóniáját. Viszont már 1956 előtt kezdenek az építészek újra modern szellemben tervezni, miközben még befejeződnek az ötvenes évek stílusában megkezdett építkezések. Ezért a háború végével kezdődő építészeti korszak lezáró időhatárát a kiteljesedő Kádár-rendszer épített környezetének világát eluraló házgyári nagypaneles építkezések tömeges megjelenésének beköszönte előtt húzzuk meg. A Lánchíd romokban, 1946 3
