Prakfalvi Endre: Szocreál. Budapest építészete 1945 és 1959 között - A mi Budapestünk (Budapest, 1999)

egyben bizonyítéka annak a megbecsülésnek, amelyet demokratikus kormányzatunk az új néphadsereggel szemben érez.”

„Nem is beszélek - folytatta Révai 1951-ben - a Belügyminisztériumról (Széchenyi rakpart 19., ma a Magyar Országgyűlés Irodaháza - Benkhard Ágost, Gábor László, Gádoros Lajos, Rudnai Gyula), amely mesz- sziről úgy fest, mint valami papírskatulya, amelybe szarvasbogarakat rak a gyerek, és lyukakat fúr bele, hogy a bogarak levegőt kapjanak.” Hasonló hangnemben kritizálták mások többek között a Duna-parti pontház „semmitmondó és drága” architektúráját, a „vadnyugati stílusú”, városképrontó, ferde falú épületeket: Sztálin téri autóbusz-pályaudvart, Honvédelmi Minisztérium II. (az ekkor még csak épülő) Balaton utcai szárnyát. És vannak olyan épületek is - szól a korabeli bírálat -, mint a Középület Tervező Iroda székháza (V, Kecskeméti utca 12. - Payr Egon), amelynek homlokzata még a vakolatot sem érdemli meg, nemhogy a méregdrága kőburkolatot.

A kongresszuson nem hagyták szó nélkül Szrogh György bányászszékházát sem, melynek „parabolikus vasbetonhéjszerkezetű előcsarnoka, mint szimbolisz- tikus téralakítás a bányatárna motívumáért nem átallott vasbetonhéjszerkezetet létesíteni néhány méter széles folyosószerű előcsarnok fölé”.

Mindezek után Kardos György, az újkori építészet műegyetemi tanára az építészkongresszust megnyitó beszámoló előadásában summázta a kritikai megállapításokat: „A modernista építészet a szocializmus építészetében azt jelenti, hogy lemondunk a művészetnek arról a jogáról, mely a legelemibb ereje, értelme. Lemondunk társadalom mozgósító, szervező erejéről, a szocializmus építésének, a szocialista élet stílusának ábrázolásáról.” Ráadásul ez a modernista építészet nem is érthető a nép számára.

30