Bodor Ferenc: Pesti presszók - A mi Budapestünk (Budapest, 1992)

Gyöngyszem

Talán ez a város legszomorúbb sorsú eszpresszója. Lehetne hírneves, közismert hely, vendégek zarándok- helye, idegenforgalmi gyógyparadicsom. Ehelyett hidegtálakat és tortákat kínál a Nagyvásárcsarnok és a Lónyay utca között. — Csináljon, fiam, két hidegtálat

— mondaná Eperjesiné —, vendégek jönnek, és sok majonéz legyen rajta, majd később leugrom érte. Próbáljunk meg átsuhanni a buktatókon, a furcsa, egy kupacba tömörült, majdhogynem törzsi jellegű vendégek között, és fejünket lehúzva be a mellékhelyiség szag-szivárványíve alá: a folyosó végén, egy lezárt ajtó mögött lapul Pest legelvarázsoltabb, rejtelmes, elhagyott kertje. Repkénnyel befuttatott falak között árnyas fák csendje. Oszlás, gyomok, enyészet. Pedig lehetne idill, kedves, csicsergő pincérnőkkel, az asztalok körül vitatkozó kézirattárosokkal, nyugdíjas jogászprofesszorokkal, hátul az apácarácsoktól takarva szerelmesek. A sarokban török kamionsofőröknek hastáncot lejtene egy vállalkozó kedvű lány. Az emeleti gangról halkan pisszeg le egy papagáj. Dehát a pult majd összeroskad, és elhagyatott. — A kert nem működik, nem éri meg

— mondja a mogorva, szakmájáért nem élő-haló pincér. így marad a rejtett, alig ismert enyhhely a szomorú, szétvert budapesti vendéglátás áldozataként parlagon. Mire kimegyünk a Vámház körútra, már Eperjesiné is eltűnt a tálakkal.

IX., VÁMHÁZ KÖRÚT 15.

38