Korniss Péter - Erdős Virág: Udvarok - A mi Budapestünk (Budapest, 1993)

Még hagyja magát a blézer meg a blúz. hogy igazítsd, még hagyja magát a glokni, még tűri, hogy lelapítsd, a pliszír, s hogy níveaillatú, zsíros kézzel sorra simítsd, ami tetszik, a krepp, a piké, a zefír, még gyűrhetsz, mérhetsz, mérlegelhetsz, még megvehetsz mindent, ami van; de zárás után,

mikor újra csak udvar az udvar, mikor újra csak bér ez a ház, mikor felfut a falon az üvegcsőben a neon - kampó csattan a kövön, ugrik a vállfa, a vállfáról a kabát, az övön igazít, gombol, leporolja magát, és elindul a lódén az udvaron át, lopva lépked a lépcsőház felé, már szalad a lépcsőn felfelé, mintha repülne, a szárnya lobog, a fordulóban megáll, szuszog, kigombol a nyakánál egy viaszfényű gombot, s mire kilép a gangra, már a zsebében a kulcsa után kotorász, kattan a zár, de ahogy nyílik előtte a függönyös ajtó, a válla fölött még visszanéz: orkánkapucni biccent szemből, zizzen a rés, ahogy lesked a redőny mögül egy méretes kötény, s míg le-föl trappol egy kiskamasz bricsesz, hogy zeng belé a ház, egy prémgalléros nagykabát int, ráköszön, s már jön felé a lódén unottan visszaköszön még, és becsukja szépen maga mögött, és kulcsra zárja az ajtaját S ha majd felzúg az éj, kialszik a csőben a neon, és mint egy hatalmas, fekete szekrény hallgat a ház, úgy éjfél felé, mikor senki se látja, körben a gangról, mint a papírpénz, hullnak az árcédulák.

24